A Bakelit-Hangár falai közt acélbetétes bakancsban, elnyűtt fekete farmerben félmeztelen férfi, a férfi kezében diktafon-alkalmatosság. Mihasznán, árván fekszik a színpad szélén, mintha véletlenül ott felejtették volna. Angolul motyog; Amazonas-menti bátorságpróba körútjairól, az őt közgazdásznak szánó és karácsonyra ilyen témájú könyvekkel kedveskedő rokonságról mesél. Hogy milyen volt a sorkatonaság, hogy óvja a realitás talajától elrugaszkodó színházi közeg. Terjengős szinopszist vázol arról, mi az, ami Masculinity (magyarul Férfiasság) című előadása mögött rejlik. Beszél velünk, mint férfi a férfival. Fél óra múltán – és tán keveset mondok – feltápászkodik, egy néző kezébe nyomja a mindent rögzítő iPodot, majd nyakon önti magát egy vödör vízzel. Látványban akár a tizenkét órás meló utáni megviselt kőműves: lucskos és liheg. Csöpp intermezzo, beleszokik az ázottságba, majd ütemes fujtatásba kezd. Mindezzel párhuzamosan beindul egy egymásba fonódó gesztus-esztrád: ahogy büszkén veri a mellkasát, fűrészel, focizik és úszik, képzeletbeli partnerével féktelenül szeretkezik, katonai kiképzésen szalutál és négyütemű fekvőzik gyors egymásutánban. Öniróniája, saját férfiségének semmibevétele, elbagatellizálása miatt arról fantáziálok, vajon jövőre átoperálva, Christinaként fog-e bemutatkozni. Aztán e kép egy romantikus zenei bejátszással toldódik meg, ő pedig alábbhagy férfiúi mozgástárlatával és éticsigaként kikúszik az egyik sarok menti hangszóróhoz. Vállára kapja, mint Atlasz a glóbuszt, és az izompacsirta testépítőket gúnyoló mozzanatokkal a közelünkbe sétál – indító monológja újfent halkan duruzsol. Ez lenne a vége? Túl egyszerű, neki még bőszen indíttatása van egy kis sírásra, így kéri a nézőket, hogy pofozzák fel. A vállalkozók száma kettő, a sikerrel járóké nulla.

Masculinity

A produkciót követő szakmai beszélgetés legalább olyan termékenynek bizonyult, mint maga a mű. Fogódzót kerestünk: Leuenberger a férfi mint társadalmi szerepkör miértjeit kereste. Tiszta sor, de minek a sok tasli? Kulcsár-Vajda Enikő, a moderátor a finálé szituációt egy viccel, a mazochista és a szadista találkozójával illusztrálta: „Pofozz meg!” „Nem!” Gyanús, hogy az előadó könnyei tényleg könnyebben eredtek volna el egy simogatás hatására. Továbbá számon kértük rajta munkája terápia jellegét: alkotása magánügy volt, nem közös érdekeltségű. Meg akarta mutatni, hogyan képes megtörni a „mások előtt sírni-tabut”. Hogy elég erős kimutatni a gyengeségét. De parttalan a felzaklatásunkra irányuló buzgalom: túl sekély a határ őszinteség és manipuláció között, Leuenberger igaz és hamis mentén lavírozik.

[SO FA:]

Tomáš Nepšinský és Daniel Raček előadása, a [SO FA:] sokkal távolságtartóbb, egyenes vonalúbb volt, mint a feljebb kivesézett. Afféle Esti Kornél történet kékítőfényben úszó szezámmag-vetéssel rajtolva. A balettszőnyeg teljes felületét behintik a szemekkel, rajta dúsabb kupacokat hagyva. A kellékek tára csekély, agglegénylakásból elcsent bútordarabok szanaszét: kanapé, állólámpa, bőrönd, asztalka. A férfiak marakodnak a tárgyak helyén, konfliktust okoz a fotelben a helyezkedés, pajkosan vitáznak a poggyászhúzóka magasságán. Az egyiken élire vasalt szürke ing, a másikon sötétbarna kapucnis pulcsi – előbbi a konszolidált ráhagyó, másik a dacos krampusz. Esetenként megjelenő kontakt alapú, többnyire unisono tánckombinációk a köztük lévő – makulátlannak ugyan korántsem nevezhető, de – szoros viszonyról árulkodnak. Barátok. Ugyan néha kihúzzák egymás lába alól a talajt – azaz a csillámszőnyeget –, kánontáncba torkollóan rivalizálnak, de a lélegeztetőgép pittyegésével összemixelt robosztus zongoraszonáta alatt egyszerre pihennek meg, egy zsákutcába futnak. Egymás démonjai ők, és bár macera, átok az együttlét, áldás is számukra. Mindezt szimpla eszközökkel, árnyalatnyi arcjáték-különbségekkel tolmácsolják egészen a szentimentális végkifejletig. Ugyan elváltak, elsodródtak egymástól, de nyomot hagytak a másikon – szárba, vagyis bonsaiba szökkent a közös időtöltés, a magokból, az emlékekből fácska nőtt a gurulós koffer tetejére. Furcsa, mert a korábbi berzenkedésem ellenére, miszerint Leuenberger önzőn csak magával törődött, most – miután láttam a kedvesen és néhol szájbarágósan is bugyuta, naiv [SO FA:]-t – felértékelődött a szememben a mű. Hiába, a szóló vallomásos műfaja feddhetetlen, igazi adu ász. Ramaty dramaturgia mellett is gyémánt tekintettel tapsoljuk meg a kihalófélben lévő emberi teljesítményt, az őszinteséget vagy csak a rá való törekvést.