Persze a fesztivál nem hibátlan: a játékkörülmények kissé fapadosak, ráadásul az Ungvári Zrínyi Ildikó docens, Hizsnyan Géza kritikus és Vicsek Károly rendező válogatta versenyprogram is inkább szemle jellegű, és nem nagyon érdemes jelentőséget tulajdonítani a verseny- és kísérőprogramokra való felosztásnak. Hiszen ami mégis élteti ezt a találkozót (egy évad előadásainak csokorba gyűjtése és ezek szakmai megmérettetése), mindezeken túlmutat. A kisvárdai fesztivál egyik fontos hozadéka ugyanis, hogy kontextuális olvasatra tanít: azaz az egyes előadások befogadására vonatkozó, szorosan vett esztétikai szempontok mellett igyekszik láthatóvá tenni azt a tágabban vett színházi közeget is, amelyben az ide hozott előadások létrejöttek. Ehhez a színházi közeghez hozzátartoznak a fellépő társulatok történetei, valamint az egyes régiókban működő színházi képzés sajátosságai vagy akár a színházi sajtó, a szakmai visszajelzések milyensége. A fesztivál nézője számára óhatatlanul is ezek ismeretében formálódnak történetté az előadások sorában megmutatkozó változások, például a színházi masinéria bonyolult építménye miatt nehézkesen, lassan alakuló színházi nyelv is.

Finito (Csíki Játékszín)

Ezek az elmozdulások a nézőt a meglepetés örömével ajándékozzák meg. Elsősorban nem a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházra vagy Urbán András Társulatára gondolok (a honi szakma ugyanis – a kolozsváriak mellett – inkább őket követi figyelemmel): ők markáns színházi látásmódjuk révén is hozzászoktattak minket egy bizonyos szakmai színvonalhoz. Meglepetés alatt inkább olyan elmozdulásokat értek, amely például a csíkszeredai társulat munkájában látható, és amely bizonyára nem független a Victor Ioan Frunză rendezővel való huzamosabb munkától. Idén Frunză Tasnádi István Finitóját rendezte velük: ezt az előadást nem csak az összehangolt színészi játék, de a (Molière és Romhányi József nyelvezete közötti tág terepen mozgó) verses szöveget rafinált színházi poénokkal mélyítő ötletek, alakítások, karakterformálások miatt is bátran számíthatjuk a Tasnádi-drámák revelatív színpadi megvalósításai közé. Az itt megnyilvánuló társulati játékkedv pedig még a Parászka Miklós rendezte, az operett műfaját kevéssé átíró Csókos asszonyt is elhordozza. De említhetnénk a Nagyváradi Magyar Színház Hat szereplő szerzőt keres című előadását Zakariás Zalán rendezésében, amely a szakmai visszajelzések szerint komoly előrelépés a társulat munkájában. Ugyanilyen üdítő előadás a Keresztes Attila igazgatta Szatmárnémeti Északi Színház Chioggiai csetepatéja, ami ugyan nem hibátlan előadás (a darabértelmezés mélysége, a karaktereket egyneműsítő elgondolás vagy akár a színészi alakítások szempontjából), mégis szellemes színházi humort szabadít fel a verbális és vizuális gegek egyre (mű)véresebb sorozatában: és ennek a lendületét nagyban vezérli a bajkeverő figuráját alakító Galló Ernő temperamentumos játéka.

A meglepetések közül nem maradhat ki az Újvidéki Tanyaszínház előadása, A falu rossza, amelyet egy fiatal rendezőnő, Táborosi Margaréta álmodott ösztönös érzékenységgel, produktív módon színpadra. Az előadás ugyanis épp a (népies elemeket és kultfilmeket egyaránt, jó arányérzékkel játékba hozó) sokrétű idézetesség mentén képes kilépni az egyszerű paródia kereteiből, és valós emberi drámákat felvillantani a műtörténet műkaraktereiben (így teszi hitelessé például Bátki Tercsi kiközösítését). Táborosi rendezését egyedülállóan részletgazdag figyelem élteti: nemcsak a főszereplők kidolgozottak, de a tömegjelenetek koreográfiája is bonyolult viszonyhálóban mutatja a faluközösséget; lehetnek akárhányan a színpadon, mindenki arcát megjegyezzük.

Eastwicki boszorkányok (Szabadkai Népszínház)

A Szabadkai Népszínház két előadása inkább a minőségi bulvár könnyedsége felé irányul: az Eastwicki boszorkányok (rendező: Hernyák György) és az (Egy)mással (rendező: Mezei Zoltán) amerikai világa vélhetően nem a szociológiailag  érintkezik saját közönségével (a szereplők jó egzisztenciával bíró középosztálybeli értelmiségiek, művészek), hanem az örök férfi-nő párkapcsolati problémákban. Míg az első előadás vaskosabb humort működtet, rajzfilmszerűen elrajzolt figurákkal, addig az utóbbi ironizáló, intellektuális humorral képezi le egy egymástól érzelmileg elválni képtelen házaspár viszonyának dinamikáját. Az Újvidéki Színháztól Puskás Zoltán rendezése a Szentivánéji álom revüszínházi adaptációjával kísérletezett, bár a nagyon szabadon értett adaptáció itt inkább a revü-jelleget szolgálja, semmint a dráma történetével/problematikájával való érintkezést. Ugyancsak az ő társulatuk vitte színre A Mester és Margaritát: az előadás szakmai reflexiója szerint érzékeny színháziassággal.

A Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Portugálja az erdélyi falvak hangulatából és embereiből is táplálkozik: a reménytelen állóvizet Barabás Árpád örökké pörgő Csipesze forgatja. A Gyergyószentmiklósi Figura Színháztól Barabás Olga rendezésében láthattuk A hazug című előadást. A visszafogott, szomorkás atmoszférájú Goldoni-értelmezés a hazug figurájában a művész alakját sejteti, és az alkotói attitűdben/sorsban kódolt paradoxont fejtegeti, amikor a fantáziavilágból való örök továbbállás történetét viszi színpadra. Barabás rendezése következetesen épül fel, mégsem bontja le a falat néző és történet között, kívül maradunk az előadáson. A sepsiszentgyörgyi M Stúdió mozgásművészeti előadása (A behajtó) három ember viszonyát bontja ki, a zeneileg is vezérelt szekvenciákban, állapotképekben folyamatosan átrendeződnek a súlypontok.

A velencei kalmmár (Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyögy)

Az ugyancsak sepsiszentgyörgyi, Bocsárdi László rendezte A velencei kalmár szintén nem problémátlan: míg az első részben a formanyelv kiüresedésének gondolata is megkísérti a nézőt, addig a második felvonásban ez a nyelv az emberi drámákat kibontó komplex jelhálót sző. Olyat, ami a néző szívére vetül. Mátray László alakjában Antonio kezdettől fogva súlyos karakter, ellenpontja az aranyifjúi életmódot folytató környezetnek, minden mozdulatával a Bassanio iránt érzett szerelemben megélt magányosságot sugározza. Azaz a szemünk előtt hozza létre a szerelmet a semmiből: az ő tragédiája, hogy egy senki-emberbe szeret bele, akiért mindenét feláldozná. Portiaként Kicsid Gizella ezt a szerelmet csak a második részben hozza létre: ő is a semmi anyagából dolgozva. Így a szerelmi háromszög játszmái valójában e két szereplő között zajlanak, a tárgyalás Antonióra nézve egyszerre mentő és megalázó helyzetében. Ami a karakterformálás és a térhasználat tekintetében eleinte nem szervesül, hanem külső jelzésként működik (azaz értjük, de nem feltétlenül érint meg minket), azt a második rész játéka olyan módon interiorizálja, hogy minden szereplő drámája a többiekére rezonálva bontakozik ki: Shylock (Szakács László) sárba tiprása pillanatában születik meg emberként a típus maszk-bábjából; ám ez a pillanat annyira erős, hogy visszamenőleg átírja bennünk a teljes szerepet.

Platonov (Marosvásárhely)

A marosvásárhelyi színház Platonovja nagyformátumú előadás. A Várszínház nézőtéri utcáját is belakó díszlet (épített palló) látványosan mutatja fel a tér végtelen tágasságában a szűkös emberi viszonyokat. Pontosan kigondolt világ ez: a színpadi háttérfal nyomasztó előretolulása a szereplők cselekvési, azaz életlehetőségeinek bezárulását képezi le; a kidolgozott színészi játék ezer árnyalatban tündököl. A Harsányi Levente rendezte előadás mégis hiányérzetet kelt a nézőben – ám ennek oka nem az egyes karakterek kidolgozottságában keresendő (például Platonov figurájához nem csak a cselekvésképtelenség, de a mindenkit rabul ejtő varázs is hozzátartozik – elválaszthatatlan módon: a személyiség hibáiból, végleteiből fakadnak az erényei is; ezt a varázst Bokor Barna alakítása nem mutatja); inkább az az esztétizáló színházi elgondolás gátolja egy adott ponton önmagát, amely az illúzióból nem enged önreflexívebb kilépést, és így megmerevül.

Urbán András előadásai általában megosztják a közönséget: aki szereti az avantgárd módon tabudöntő nyersességet, könnyű befogadója ennek a színházi nyelvezetnek, aki nem, az többnyire kívül reked az ellenállás miatt. Viszont Urbán A kisinyovi rózsával teljesen más befogadói helyzetet teremtett, amikor a Tolnai-szöveget performatív módon értelmezve érzékeny (ironikus, elégikus) színházi polifóniát alkotott. Az előadásban a szöveg és színpad viszonya állandó, asszociatív mozgásban van, azaz a színpadi akció eredője nem a szöveg, ahogyan a szövegé sem a színpad: inkább egymás (hagyományos) státusát folyton kikezdő játékot láthatunk, amelyben a tárgyak, szavak és jelentések továbbíródnak anélkül, hogy a továbbírás nyomai eltörlődnének. Tolnai az emberi létezésről beszél, Urbánék társulata ezt színházi terminusokkal fordítja: a színészek díszletmunkások, statiszták, előadók, akik a mennyei elfekvő (kocsma stb.) mindennapi, esendő figuráit a színészi létmódon keresztül, annak apró kis rituáléival együtt villantják fel; a kettő (színház és élet) pedig összeér ebben a jelentéses, mégis tétován értelmetlen, illékony létezésben. Ugyancsak tőlük a Magyar kezdőknek... már nem ennyire rafinált. Az előadás ígéretet tesz a nemzeti sztereotípiák lényegi megragadására, de végül ez a szándék elbukik a kabaré-elemeken, a különbségeket számtalan variációban ismétlő, ám nem kibontó helyzetekben – a kezdeti felszabadult, ráismerő nevetés helyét a mechanikus építkezés veszi át, amelyben a humor egyre csak kopik, halványul.

Magyar Színházak XXIII  Kisvárdai  Fesztiválja díjazottai

A Nemzeti Erőforrás Minisztérium több évtizedes kiemelkedő művészi munkájáért Életmű-díjat adományoz Banka Líviának, az Újvidéki Színház művészének.

A Nemzeti Erőforrás Minisztérium több évtizedes kiemelkedő művészi munkájáért Életmű-díjat adományoz CZINTOS JÓZSEFnek, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat művészének.

A Nemzeti Erőforrás Minisztériuma által felajánlott díj  összegét a  szakmai zsűri  megosztotta.

A fődíjat a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház   A velencei kalmár előadása kapta (rendező: Bocsárdi László).

A Nemzeti Erőforrás Minisztériuma díját a szakmai zsűri

a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András Társulata által  játszott A kisinyovi rózsa című előadásnak   (rendező Urbán András )

és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata  által bemutatott Platonov című előadásnak  (rendezője Harsányi Zsolt)  adta.

Kisvárda város díját a szakmai zsűri a Vajdasági Tanyaszínház   A falu rossza című előadásának ítélte.  (rendezője: Táborosi  Margaréta )

A közönségdíjat a Csíkszeredai Csíki Játékszín  Tasnádi István  Finito  előadása nyerte el. (rendező. Victor Ioan Frunza)

A Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza által felajánlott legjobb alakítás díját a szakmai zsűri döntése két színésznek ítélte oda:

 a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron  Színház  A velencei kalmár előadásban  Shylock  szerepét játszó Szakács László és

a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat Platonov című előadásából Trileckij   orvos szerepének megformálásáért László Csaba kapja.

A legígéretesebb fiatal színész  számára alapított Teplánszky Kati díjat a  szakmai zsűri döntése alapján a Csíkszereda Csíki Játékszín Finito és Csókos asszony című előadásában nyújtott alakításáért Benedek Ágnes kapja.

A Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza által felajánlott egyéni díjat a  szakmai zsűri döntése alapján

a   Komáromi Jókai Színház  Cseresznyéskert  előadásából  Ranyevszkaja megformálásáért Bandor Éva színművész,

a  Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András Társulata által bemutatott A kisinyovi rózsa című előadásban nyújtott alakításáért Mészáros Árpád színművész

és a Csíki Játékszín Finito című előadásának látványvilágáért Adriana Grand díszlet- és jelmeztervező kapja.

A  közönségzsűri  által felajánlott díjat  a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház  a Portugál című előadásában Csipesz szerepének megformálásáért Barabás Árpád nyerte el.