A fesztivál utolsó vendége a berlini híres-neves Deutsches Theater. Bocsárdi László bátran és őszintén azt vallotta, hogy nélkülük nem lett volna értelme a fesztiválnak. Ez ugyan némileg sértő lehet a többi meghívott számára, de kertelés nélkül hangsúlyozza a berlini Oreszteia sepsiszentgyörgyi vendégjátékának fontosságát.
Az elvárások nagyok, a mérce magas. Fesztivál végén, egy Klata-féle Oreszteia, valamint egyéb izgalmas kísérletek után nehéz dolga van a Deutsches Theaternek. Legalabbis azt gondolnánk. Közben pedig egy laza mozdulatuk elég ahhoz, hogy tátott szájjal, leesett állal figyelje őket a nézőtér.
A berlini Oreszteia elemzésében, értékelésében fontos kiindulópont a szöveg. A lengyeleknél tapasztalt bátorság ezúttal is jelen van, hiszen a Deutsches Theater előadásában az Aiszkhülosz-tragédia másfél órányira húzva, a harmadik részt teljesen mellőzve jelenik meg. A rendező, Michael Thalheimer a közönségtalálkozón hangsúlyozta, hogy mindig minden felesleget kiiktat. Minden munkájában a magot keresi. Szeret egyből a tárgyra térni. Nem tud és nem is akar másként rendezni.
Forrás: reflexfest.ro
Nincs harmadik rész, nincs tehát felmentés. Nincsenek istenek. Így nem vállalhatja senki át Oresztész bűnét. Ebben az előadásban nincs megbocsátás, nincs feloldozás. Vannak azonban gyilkosok és áldozatok. És van rengeteg vér, ami az előadás vezérmotívumává válik: az első jelenetben Klütaimnésztra bejön, és magára önt több liter művért, Agamemnón a gyilkosság után hosszú ideig vértől tocsogó, meztelen testtel vonszolja magát a színpadon. Mindenki véres, mindenki gyilkos valamilyen módon. Nekünk nézőknek pedig - ha tetszik, ha nem - közünk van ehhez. A közönség mögött és fölött megszólaló (Berlinben negyven fős, a vendégjátékokon egyetlen tagú) Kar és a színpad nyíltan közreszorít minket. Finoman felhívják a figyelmünket: nézzünk, kapkodjuk a fejünket, ítéljünk. És mindenek előtt: „Tun, leiden, lernen", azaz „Tenni, szenvedni, tanulni"!
Michael Thalheimer előadása egyszerű, hihetetlenül pontos és gyönyörű. Roppant okos térben (kétszintes, mennyeztig érő fából készült fal) cselekednek, szenvednek, halnak meg, élnek tovább gyilkosokként a figurák. Az előadás viszonyokról és az azokból kiinduló cselekedetekről beszél, vagy épp megmutatja őket. Ennek ellenére, úgy tűnik, nincsenek viszonyok. Michael Thalheimer előadásában nem néznek egymásra a színészek. A figurák cselekedetek szintjén nyilvánulnak meg egymás irányában (Klütaimnésztra és Agamemnón szexuális aktusa, a gyilkosságok), egymáshoz érnek - kíméletlenül, durván -, de nem néznek egymásra.
Forrás: reflexfest.ro
Kibírhatatlanul szenvednek, mert öltek. És ölnek, mert szenvednek. Tesznek, szenvednek, tanulnak. Soha nem örülnek. Nem hisznek semmiben, csak a vérben. A Karvezető azt mondja az előadás végén, hogy „Béke mindörökké!". Halkan kezdi, majd a végén ordítja. Vele szemben a színpad tele vérrel és hullákkal. Ironikus és kegyetlen ellentét. A közönségtalálkozó moderátora, Karsai György rettenetesen szépnek nevezte ezt a tökéletesen reményvesztett, örömmentes világot. Furcsa párosítás, de megállja a helyét. Sőt logikai kapocs lelhető fel az összekapcsolt szavak között: azért szép ez a világ, mert reményvesztett, mert véres, mert istentelen.
Aiszkhülosz: Oreszteia
Deutsches Theater, Berlin
Díszlet: Olaf Altman
Jelmezek: Michaela Barth
Zeneszerző: Bert Wrede
Gitár: Kalle Kalima / Bert Wrede
Karvezető: Marcus Crome
Dramaturg: Oliver Reese
Világítástervező: Olaf Freese
Maszk: Andreas Müller
Rendező: Michael Thalheimer
Szereplők: Constanze Becker, Michael Gerber, Henning Vogt, Katharina Schmalenberg, Michael Benthin, Stefan Konarske, Lotte Ohm
Karsai György: Reflex gondolatok III.
