Lenyűgöz, hogy egyes színművek ma is éppoly érvényesek, mint születésük korában. Legjobb példa erre az, hogy Caragiale szereplői könnyedén beazonosíthatók a mai Romániában is. Ha viszont egy reneszánsz szöveg úgy kerül színre, hogy sikerül azt beemelni a mindennapokba, hogy egybeessen a mával, az feltétlenül figyelemre méltó.

Ezt tette a budapesti HOPPart Társulat, amikor vett egy Shakespeare-szöveget, megforgatta minden oldalról, és kis brechti ihlettel (aki írt is egy adaptációt a drámából) megszületett az angol drámaíró Coriolanusának feljavított változata.

Terhes Sándor, Friedenthál Zoltán

A magyarok előadása mindenekelőtt a színészek energiájával és a mindennapok helyzeteivel összecsengő színpadi helyzetekkel lep meg. Ha első látásra az is az érzésünk, hogy egyes jelenetek a közvetlen valóságból, mindenekelőtt a magyarországi politikai kontextusból vannak kiszakítva – Coriolanus konzullá választása, a teljes választási procedúra és a közvetlen következmények könnyen összevethetők a Fidesz 2010-es nagyarányú választási győzelmével, a gyenge ellenzék tehetetlensége miatt rekordszámú törvényalkotással és alkotmánymódosítással – figyelmesebben nézve rájövünk, mindez ugyanúgy érvényes Romániára is, ahol a hatalmon levő párt kénye-kedve szerint cselekszik, megfeledkezve a demokrácia elveiről, amikre csupán szükség esetén hivatkozik.

A két ország nem az egyetlen, ahol a darabbeli helyzet megtalálható a mindennapok valóságában. A kérdésre, hogy különböző országokban hogyan fogadták az előadást, maguk az alkotók azt mondták, hogy a nézők legtöbbször saját országuk szocio-politikai helyzetére vonatkoztatták az előadás eseményeit. Következésképpen az előadás a lehető legaktuálisabb.

A képek forrása: refelxfest.ro

Ezen túl a színészek nem csupán színészi tehetségükkel, hanem egyébbel is lenyűgöznek. A tizenkét művész közönséget gyönyörködtetően, több szólamban énekel mind klasszikus, mind kortárs dallamokat – kár, hogy ezek a részletek nem tartanak tovább.

Mindezek mellett, ami az előadás esztétikáját illeti, a díszlet egészen egyszerű, bármilyen térhez alkalmazható. Bár egy tragédiából indul ki, a történetmesélés inkább ironikus-komikus, néhol egyenesen szarkasztikus hangot üt meg. A színészek kilépnek szerepeikből, „rácsodálkozva”, hogy bár ellentétes táborba tartoznak (rómaiak és volszkok), kölcsönösen megértik egymást, hiszen mindez „csak színház”. Ezek a modernitáshoz tartozó betoldások még inkább előtérbe helyezik az előadás sajátos komikumát.

Összefoglalva, az előadás megérdemli a nézők sorában hallott megannyi dicséretet. Csak azt sajnálom, hogy a nyelvi korlátok megakadályoztak abban, hogy az előadás alatt kiválóan szórakozó magyar közönséggel együtt élvezhessem a szöveget is. No, meg a kulturális utalások, amiket román nézőként nem értettem.

Fordította: Bodó A. Ottó

Az írás az In/between Reflex(ions) műhely keretében született, a szerző a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Kara román tagozatának hallgatója.