Szokásukhoz híven meghívtak – a nemzetköziség jegyében − Dél- és Kelet-Európa térségéből érkező alkotókat, többek közt Ivo Dimcsevet, a Bitef Teatar Táncegyüttesét és a Derevo két volt tagját. Ezen kívül létrejöttek helyspecifikus előadások, performanszok, mint az Andaxínház hatalkalmas sorozata. Én ezekről a produkciókról fogok beszámolni írásomban, bár összesen több mint 60 eseménynek lehettünk részesei a fesztiválon.

„Minden, ami más, mint én vagyok, az megerősít” – hangzott el a megnyitón a fesztivál igazgatójától, Balog Józseftől. A szervezők alapkoncepciója a sokszínűségre való törekvés volt. Az előadások megszületésének körülményei is igen különbözőek, más problémákkal kell például szembenéznie Szerbia egyetlen kortárs táncegyüttesének, mint amelyekkel a magyar társulatok, alkotók küzdenek. De az itthoni csapatok sem vehetők egy véka alá, bár az ellehetetlenített független helyzet mindannyiukat érinti. Vannak, akik a velük történtekre, a jelen eseményeire reflektálnak, mint a Duda Éva Társulat a Stop’n’Go-val. Ezt a fajta problémaérzékenységet sokan hiányolják a honi kortárs tánc világból. Ők ráadásul mindezt játékos, vidám formába csomagolják, előadásuk a humora miatt is ritkaságszámba megy. Kreatív ötletek, karakteres táncosok, lendületes koreográfia és zene. Jókedv, ami mögött ott a jajkiáltás, a tenni akarás, bár ez a mögöttes tartalom csak ahhoz jut el, aki valamelyest ismeri a független társulatok egyre lehetetlenebb helyzetét. Saját eszközükkel, a mozgással, ám ezúttal hangjukat is kieresztve szólnak hozzánk az előadók. Labdázás a semmivel, szájbefogással elhallgattatás, kortárs tánc kontra balett, egymás földre kiabálása, végül bevásárlókocsiba tömörülés. Aktuális kérdésfeltevés a végső jelenet: ugye nem kell ezt az utat, a kommersszé válást választania egy kortárs tánc alkotónak Magyarországon, ahhoz, hogy életben maradjon?

nőInTime - Ágens Társulat

Másfelé evez az Ágens Társulat nem kevésbé sikeres előadása, a nőInTime, ami után nincsen taps, mégis nyomot hagy az emberben. Szegeden a Vármúzeum téglafalas, boltíves terébe adaptálta a művet a három szereplő: a fölényes érzelmi zsaroló, az apatikus, mindent elfojtó szolgáló és a beilleszkedni képtelen fiatal lázító. Összetett hangulatú előadás az övék, a fehér színű, hosszan tartott képekkel, a lemezjátszón játszott operarészlettel, a lélek képeinek szó szerinti kivetítésével. Jelentésteli minden mozdulat, szöveget, gesztus, hang. Érdekes módon a szereplők által kiadott hang az összes Szegeden látott mozgásos előadásban szerepet kapott, hol adekvátan, hol kevésbé.

Mindkét idei Lábán-díjas előadás benne volt a Thealter programjában. Ha pénzjutalmat idén nem is, legalább meghívásokat „nyert” a Hodworks és Réti Anna. Hód Adrienn és társulata egy újfajta, állandóan változásban lévő, mégis egyre esszenciálisabbá váló formanyelvet kísérletezett ki hosszú próbafolyamata során. A Basse danse kötött, strukturált improvizációk folyama, de a táncosok koncentrált mozgása, jelenléte miatt akár teljesen kötött anyagnak is tűnhet. Absztrakt nyelvezetükön egymás közt is folyamatosan kommunikálnak a színpadon, de ki is kacsintanak ránk, vagy legalábbis néznek, igen erősen. Néha bejön egy grimasz, egy vigyor, kis nyöszörgés, egy reneszánsz póz cinikus kifigurázása, megtörése. Viszonyba kerülnek egymással a táncosok, melyekbe bármit beleláthat a néző. Nincs semmi segítség a megfejtéshez, végtelen szabadsága lehet az értelmezéseknek. A történések, szólók, duók, triók spontán változó sorrendje miatt pedig még ez is előadásról előadásra változhat. Nem könnyű falat, pláne azoknak, akik nézőként nincsenek hozzászokva, hogy rajtuk is múlik, mit kapnak.

Vis-a-vis - Réti Anna

Réti Anna Vis-a-vis című előadása önvallomás, amit könnyű átérezni, mivel felmutatott problémáival sokan küzdünk. Értjük, érteni véljük, miről beszél. Vagy éppen nem beszél, mert nem tud megszólalni, a mikrofon hiába vár fenyegetően a szája előtt. Küszködik a kinyilatkoztatással, a megnyilvánulással, önmagával, önmaga megértetésével. A jelenlét kérdését kutatja, visszamegy a csecsemőlétbe, állattá válik, remekül abszolválja Fehér Ferenc hip-hopos koreográfiáját. Először szó szerint elveszti a fejét egy ügyes trükknek köszönhetően, végül átvitt értelemben is: engedi végre kitörni magából a hangokat, kiereszteni önmagát. Lehet, hogy a témából kifolyólag ez szándékos, de a végső jelenetben éreztem azt, hogy a táncosnő ténylegesen megérkezett közénk, addig mintha nem lett volna teljesen jelen a színpadon.

I-ON - Ivo Dimcsev

A jelenlét abszolút királya a bolgár származású Ivo Dimcsev, aki már visszatérő vendége a Thealter fesztiválnak. Amit ő tud, azt csak nagyon kevesek. Képes egy órán át a nézők szemét úgy a színpadra szögezni, hogy valójában csak játszadozik négy absztrakt szoborral, látszólag minden kötöttség és különösebb dramaturgia nélkül, holott egy megkomponált előadást láthattunk. Egyszerűen önmagát adja, persze hiába tenné, ha nem lakozna benne valami zseniális szuggesztió. Más ugyanezt csinálván a színpadon csúnyán befürödhetne, nevetségessé válhatna. A sors szomorú „koronát” tett Dimcsev szegedi előadására: az éjszaka folyamán elhunyt a színpadon használt szobrok készítője, Franz West.

Alvajárók és a hét főbűn - anya Kabarova és Yael Karavan

Egészen az utolsó előtti napig örömmámorban úsztam, mert azt gondoltam, ezen a fesztiválon csak csupa színvonalas előadást láthatok, milyen jó, hogy a kortárs színházművészet színe-java megjelent Szegeden. Sajnálom, hogy a végére mégis eloszlott a mámor, ráadásul külföldi alkotó-előadóművészeknek köszönhetően. Szombaton két volt Derevo tag, Tanya Kabarova és Yael Karavan egy tévéshow kereteibe ágyazva a hét főbűn aktualitását szerették volna bemutatni Alvajárók és a hét főbűn címmel. Túl szájbarágósra sikerült ez a bemutatás: tépőzáras dobozokból szállt ki nagy csinnadrattával, fényhatásokkal egyik bűn a másik után. A haragot például a legkézenfekvőbb módon, egy pisztoly megragadásával szemléltették, majd a lelőtt fél a Hattyúk tava zenéjére balettparódiába kezdett. Néha még összefogódzva keringtek párat, a táncszínházi előadás táncrésze ezzel le is lett tudva. Sablonosabbnál sablonosabb jelentek követték egymást. Végül kiderült, hogy a férfiöltönybe bújt szereplő nem férfi, hanem nő, ugyanis egy csöpögős filmzenére mindketten kombinéra vetkőztek, és a háttérként vetített víz hullámai által megtisztultak bűneiktől. És hogy az alvajárók ne csak a címben szerepeljenek, az előadás végén a szereplők kiléptek addigi „komoly” szerepeikből, zongorás aláfestésre kézenfogva a színpad elejére ültek, és kis bohóckalapban szappanbuborékot fújtak közös fújókából. Mi is felébredhettünk a rémálomból.

Isteni színjáték - Bitef Teatar

A fesztiválzáró előadás sem sikeredett a legütősebbre, de a szerb Bitef Teatar két éve alakult táncegyüttese legalább fejlődött tavalyi vendégjátékukhoz képest. Edward Clug, a koreográfus Dante Isteni színjátékának címét kölcsönözte a táncműnek, de ezen túl a csak a három részre tagolódás idézi Dante művét. De ez még nem lenne baj, annál inkább a színpadiaskodó, illetve kortársiaskodó eszközök használata. Itt a pokol társastánc verseny, ahol egy haldokló sóhajával jelentik be, hogy salsa következik. Ami aztán leginkább szaggatott mozdulatok, görcsös kézrángások, egypár attitude és passé balettpozíció, valamint kevéske csípőriszálás keveréke. Meg üres, vagy éppen nagyon szuggesztívnek tűnni akaró tekinteteké és ülve ugrálásoké. Máskor meg egy puritánul bemutatott kielégülést látunk. Ha túl tudnának lépni a kliséken, a koreográfia eszköztára vezethetne akár egy egyedi formanyelv felé is, némi Kylián beütéssel. Sajnos egyelőre még csak itt-ott tud benne felvillanni a képzett táncosok tudása. Nem úgy tűnik, hogy ők táncolás közben nagyobb örömüket lelnék benne, mint mi, nézők a szemlélésében. A felejthetőbb purgatóriumi duettek után a paradicsom, a maga sötét, groteszk filmszerűségével, kivehető történéseivel és egyedi ötleteivel, a legmaradandóbb része az előadásnak. Még ha előfordulnak is benne olyan közhelyesnek ható túlzások, mint egy sorban állva szájról szájra csókot adni vagy kiírni a végén hogy Kraj (vége), majd elhagyni a K-betűt, hogy Raj maradjon, azaz Paradicsom.

Hogy egy pozitív élménnyel zárjam a beszámolót, az Andaxínház Beavatkozások performansz-sorozatát hagytam a végére. Hat napon át, minden este 15 perces „szösszenetekkel” köszöntötték a fesztivál fő helyszínére, a Régi Zsinagóga kertjébe érkezőket. Ezek hol statikusabbak, hol dinamikusabbak voltak, de átgondolt tartalmiságukkal, felépítésükkel mindig gondolkodnivalót, ugyanakkor erős képi, hangulati élményeket nyújtottak Zalakovics Anikó rendezésében. Góbi Rita fehérre lisztezett törékeny teste minden este találkozott kővel, földdel, vízzel, máskor fával, gallyfészekkel, legtöbbször Vass Imre társaságában. Átalakították a teret, és közben maguk is alakultak. Küzdöttek a természet elemeivel, néha gúzsba kötve, vakon. Kínlódtak és besározódtak, de végül talpra állították egymást, és továbbmentek.

Úgy, ahogy a független művészek is tovább fognak menni: teszik a dolgukat, bármily nehezek a körülmények. Ha ők megmaradnak, Thealter lesz jövőre is, valószínűleg ugyanilyen összefogással a FESZ-szel. Mert bebizonyosodott, hogy együtt erősebbé lehet válni.