Míg máskor nyolc perc alatt értünk ki a Jókai térre, most negyven percen át tartott az út: három különböző irányból, a fél várost megkerülve próbáltuk megközelíteni a helyszínt. Végül szerencsénk volt, az egyik mellékutcai kordonnál érvényes volt a jelszó: „a Kolibri Fesztiválra jöttünk", és átengedtek bennünket. De mire kiértünk a Jókai térre, már a színház előcsarnokába költözött a rendezvény. Ezúttal nem az időjárás miatt, hisz kora délutánra kisütött a nap. A szervezők az Andrássy úton haladó menet miatt választottak egy békésebb helyszínt.

A Kolbiri Színház dzsungelzöldre festett, tarka madarakkal színesített, zsúfolásig megtelt előcsarnokában, az utolsó sorokba préselődve nem sokat láthattam Sarkadi Bence egyébként remek marionettjátékából. Annyi mindenesetre kiderült, hogy finoman kidolgozott és remekül mozgatott bábokról van szó, amelyek - mint egy bábcirkuszban - elsősorban sajátos attrakciókat, izgalmas produkciókat adtak elő. A legemlékezetesebb a török tánca volt, hisz a figurának minden tagja különállóan mozgott különféle ütemekre. Nagy sikert aratott Sarkadi Bence játéka. De hogy van-e filozófiája az előadásának, ez ebből a töredékes megtekintésből sajnos nem derült ki. Mint ahogy az is inkább csak érzet, mint bizonyosság, hogy talán a felnőttek kicsit jobban élvezték a produkciót, mint a gyerekek.

A fesztivál a színházteremben folytatódott, ahol kényelmesebben elfért mindenki, gyerekek és szüleik, nagyszüleik. A veszprémi Kabóca Bábszínház tavalyi évadának egyik sikerelőadását mutatta be. A Ládafia mese a mai magyar bábszínjátszásban divatos és sikeres műfajt követ. Kiindulópontja egy tárgy, jelen esetben egy láda, ahonnan különféle eszközök kerülnek elő, amelyek alkalmat teremtenek a játékra és a mesemondásra.

Bodnár Zoltán verses darabja három történetet mond el, és egy keretjátékkal kapcsolja össze őket. Három testvér, Janó, Misi és Juli vándorútra kelnek. Eközben találnak a ládára, melyből egy kisegér (jótettük jutalmaként) tárgyakat varázsol elő, amelyek később talán a testvérek segítségére lesznek: egy szoknyát, egy esernyőt és egy kabátot. Közben célt is találnak vándorlásuknak: meg kell nevettetni Tulipán királykisasszonyt - ebben segítenek majd a tárgyak.

Kovács Géza rendezése leleményesen használja a varázseszközöket, ha úgy tetszik: a varázslat eszközeivé teszi őket. Ugyanis a testvérek által elmondott meséket a három tárgy segítségével három különböző módon jeleníti meg. A nyulacska vándorlását a „feje tetejére fordított" szoknya „meséli el". A láncmesében a csengettyűjét megszólaltatni akaró nyulat a különböző lények mindig tovább küldik, mert segítségüket egy másik lény segítségétől teszik függővé. A vándorút állomásait a szoknyai különböző foltjai mögül előtáruló mintázatok, rajzolatok jelenítik meg. A következő mesében a magasba tartott esernyőre árnyjátékként rajzoldóik ki a szárnyas királyfi története. A háromfejű sárkány meséje viszont a kabát ötletes használatával elevenedik meg. Egy negyedik „technikával", az oldalára fordított láda réseiből előbukkanó fejekkel Tulipán királykisasszony és zsugori királyapja jelenik meg, aki sajnálja azt a 100-200-300 aranyat megadni a testvéreknek, akik mégis csak megnevették a könnyeivel a nézőtér első sorait is telespriccelő királylányt.

A „műfajhoz" nem csak a kreatívan használt vegyes bábtechnika tartozik hozzá, hanem az élő színészetet és a bábjátszást váltogató, egyesítő játékmód is. Tulajdonképpen az előadással kapcsolatban csak itt lehetnek hiányérzeteink: a három szereplő mókázása néhol erőltetettnek, kicsit túljátszottnak tűnt. Amikor azonban bábokon keresztül nyilatkoztak meg, mindannyian hitelesnek tetszettek.

A fesztivál ismét az előtérben folytatódott, amely - ha lehet - még zsúfoltabb volt, mint az előző előadás alatt. A Figurina Animációs Kisszínpad egy áprilisban bemutatott mesejátékát adta elő. A Hókirálynő bálja, avagy a rozsda egye meg! Békés Pál írásából készült. Az ironikus lovagmesében a vándor lovagnak az óévet kell kiszabadítania, akit lekötözött egy gonosz várúr, hogy ne teljesedjen be rajta a testvére átka. De ha az óév nem érkezik meg szilveszter éjfélig meg a Hókirálynő báljába, és nem fog kezet az újévvel, akkor véget ér az idő, és megsemmisül minden. A lovag azonban nehezen bír az óévet fogva tartó láncokkal. Végül legnagyobb családi ellensége, a turbó rozsda segít neki, és villámsebességgel szétrágja a láncokat. Majd mohóságában lemarja a lovag páncélját, aki emiatt gyorsabbá válik, és el tudja menekíteni az óévet, akik így az utolsó pillanatban mégis megérkezik a bálba.

A Figurina produkciójának most is az volt a legnagyobb erénye, mint ami korábbi előadásaikat is jellemezte: mindennapi, közönséges tárgyakat szellemesen, kreatívan képesek felhasználni. Ezúttal konyhai eszközökből építették fel az előadás világát, különösen a vándorlovag fegyverzete leleményes. De talán Békés Pál humoros szövege nem teremt elég játékalkalmat, vagy a tárgyakból felépített figurák nem bírnak kellő átváltozó képességgel, mert egy idő után az volt az érzésem, hogy az előadás verbális világa hangsúlyosabbá vált, mint az animációs játék, amely a figurák felépítése után nem tartogatott újabb meglepetéseket.

Egy igazi utcaszínházi produkcióval folytatódott a fesztivál - furcsa ellentmondásként a színházteremben -, ahol Kemény Henrik olyan hangulatot teremtett, mintha kint mulattuk volna az időt a napsütötte Jókai téren. A 83 éves művész ma is virgonc játékkedvvel kelti életre Vitéz Lászlót és ellenfeleit, az ördögöket és a krokodilt. Talán csak abból érződött, hogy túl van a 80-on a vásári bábjátékos, hogy kicsit lassabban jelentek meg az új figurák, idő kellett a kesztyűs bábok cseréjéhez. De amikor a porond tetejére léptek, akkor hihetetlen energiával mozogtak, játszottak.

Kemény Henrik most is remekül kommunikál a közönségével, könnyen, gyorsan bevonja őket az előadásba, néhány perc, és harsog az egész nézőtér. A jól ismert nyelvi fordulatok mellett most újak is megütötték a fülemet. A Vitéz László-történeteket a vásári bábjáték rendkívül egyszerű dramaturgiája működteti: hősünk újabb és újabb ellenfelekkel találkozik, évődik, csiki-csukit játszik velük, majd jöhet a „nesze, nesze": előkerül a nagymamuci báli legyezője, a nélkülözhetetlen palacsintasütő, amely legyőzhetetlenné teszi hősünket. A közönség pedig dől a kacagástól, együtt megy az ellenállhatatlan játékkal: izgul és megkönnyebbülten nevet.

Adja Isten, hogy Kemény Henrik még nagyon sokáig fel tudja emelni a kezét, és a minden életkorú pajtikák nagy örömére Vitéz László újra és újra elbánjon az ördögökkel.

A Kolibri Fesztivál késő délutánig tartott. Miután lecsendesedett az Andrássy út, az utolsó előadás, a MárkusZínház Jánosvitéze visszaköltözhetett Jókai térre, a Kolibri harsonakvartett és a gólyalábas maskarások mellé.

Bodnár Zoltán:  Ládafia mese

Kabóca Bábszínház, Veszprém

Díszlettervező: Majoros Gyula

Díszletkészítő: Benkő Krisztina, Bodó Katalin, Kerekes Péter

Zene: Kovács Gáborján

Rendezte: Kovács Géza

Szereplők: Simon Annamária/Mákszem Lenke, Futó Ákos, Kovács Tamás

Békés Pál: A Hókirálynő bálja, avagy a rozsda egye meg!

Figurina Animációs Kisszínpad

Bábtervező, kivitelező: Pleszkán Écska

Díszlettervező, kivitelező: Siklósi Gábor

Zenei szerkesztő, korrepetitor, rendezőasszisztens: Lóránt Lujza

Rendező: Siklósi Gábor

Szereplők: Fenyvesi Attila, Fers Klára, Pleszkán Écska, Siklósi Gábor

Vitéz László

Kemény Henrik Bábszínháza

Írta és előadja: Kemény Henrik