Mintha afféle tematikus blokk szerkesztődött volna a kisvárdai fesztivál hetedik napjára, hisz három előadás is a házasság intézményének nagy problémáiról beszélt. A Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház a Figaró házasságát játszotta, a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat Ronald Schimmelpfennig Nő a múltból című drámáját mutatta be, az Újvidéki Színház pedig Lorca Bernarda Alba házából tartott előadást.
A Beaumarchais-darab erősen zanzásított változatát vitte színre a társulat, a tetemes húzás után visszamaradt cselekménytest viszont – kisebb zökkenésektől eltekintve – jól működik az előadásban. Anger rendezése nem gyúr társadalomkritikára vagy a bonyolult érzelmi viszonyrendszerek aprólékos kidolgozására, de még egy autentikus Beaumarcahais-olvasatra sem. Egyszerűen kihasználja a pontosan összerakott alapanyagot, és megkeresi a maga (és a társulat) színházi örömét ebben, az elegáns humor működtetésével remekül mederben tartva az előadás egészét. Számomra ez a társulat adottságaihoz való művészi hozzáállás emberileg is hitelesebb, intelligensebb annál, mint ha például egy színháztörténeti mérföldkő lerakásának vágyát erőltette volna az alkotás szűkös feltételeire. Amit nem az előadás mentegetésként írok, mert nincs erre szüksége.
A színpadi látvány minimalizmusa a teátrális jelleget és szándékot erősíti: az egymás mögött párhuzamosan felaggatott lepedők szét- és összehúzogatása strukturálja a teret. A színészek ezek mögé rejtőznek, ezekbe burkolózva tűnnek el a féltékeny fél elől; összecsavarásukkal a leleplező esti találka helyszíne, a fákkal teli kert is létrehozható. Figaró (Barabás Árpád) testre feszülő fekete flamencós mezben játszik, hátrasimított haja vaxosan fénylik, Susanne (Bálint Éva) szürkés, de elegáns jelmeze átmenet a cselédruha és a menyasszonyi ruha közt, Almaviva grófné piros selyemruhája szexuális túlfűtöttségét jelzi, a nála egy fejjel alacsonyabb Almaviva gróf (Szabó Tibor) gengszteres, selyemfiúsan sikkes öltönye Bazilio (Szabó Eduárd) napszemüveges őrző-védő ruházatára rímel. A minden nőért rajongó, de főként az úrnőbe szerelmes Cherubin (Antal D. Csaba) zöld kockás mellénye és térdnadrágja diákosan infantilis szereplőt jelez: a grófnő Susanne-tól elcsent vörös jolidonját kamaszos hevülettel gyűri nadrágjába és újbóli színrelépése már ebben a női alsóneműben történik. A jelmezek és a melodramatikus jelzések nem határozottan és kizárólagosan, de a szappanoperai kontextusba helyezik a történetet, a jeleneteket taglaló zenei betétek (popzene, spanyol flamenco) ironikus lírai hangulatot teremtenek. A helyzetkomikumra kitalált ötletek inventívek: például a grófné ablakán megszökött Cherubint kimentő, és a kényes helyzetet megoldó Figaró a gróf hátratett kezében tartott árulkodó levél tartalmát úgy fejti meg, hogy a gróf háta mögött álló űrnő-cseléd páros a „mondjam vagy mutassam” stílusában gesztikulálja el neki.
Ronald Schimmelpfennig Nő a múltból című drámája, amelyet a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat mutatott be, mintha Dürrenmatt morális kérdéseket feszegető darabjait gyúrta volna össze az antik görög tragédiákkal, abszurd humorral állítva szembe a kamaszkori idealista radikalizmust és az érett házasság szomorú és komikus megalkuvásait. Frank (Korpos András) és Claudia (B. Fülöp Erzsébet) húsz éves házasságára váratlanul ajtót nyit a férj első szerelme, Romy Vogtländer (Berekméri Katalin), aki betű szerint értelmezi az örök szerelem fogadalmát, és ennek behajtásáért érkezett. A visszavetítés dramaturgiájára épülő darab az idős Frank első szerelmi történetét fia szerelmében tükrözi: Andreas (Bartha László Zsolt) Tináért (Gecse Ramóna) lángol. A család költözés előtt, hetven dobozba gyúrva előre küldték a házasság hordalékait, Andreas örök búcsút készül venni Tinától. Romy közbeavatkozása felborítja a terveket: a nőt először természetesen elutasítják, de Andreas fejen találja egy kővel, így kénytelenek behozni a házba és ott ápolni őt. Az elalélt nő éjjel ébred fel, amikor Andreas hazaér Tinától. Romy beszélgetésbe elegyedik a fiúval a szerelemről, persze az örökről, amit Andreas állítólag érez, majd ellendemonstrációs hevületében, amit a fiúra vetítetett apakép erotikája fűszerez, elcsábítja és megfojtja őt.
A Harsányi Zsolt rendezte előadás messzemenően kihasználja a visszahurkolás technikáját: bizonyos jeleneteket filmszerűen loopolva ismételnek meg a színészek, az ismétlés menete új jelenetrészekre, nézőpontokra derít fényt. A nézők birtokában lévő információkat az értés és félreértés mozzanatai mentén használja az előadás, amit Tina popzenei kommentárjai teljesítenek ki: így konstruálódik meg a tragédia, aminek a végén Frank egyedül és árván áll világban: fiát megölték, felesége öngyilkos lett, ráadásul Romyt sem kapta meg.
Az előadás stilizált díszlete egy a nappali hátterében felállított fal. A rajta lévő öt ajtó vezet a félig realisztikusan kiépített helyiségekbe (Andreas szobája, kamra, bejárati ajtó, a házaspár hálója, fürdő). A költözés állapotát is jelző üresség (a visszamaradt dobozokkal) mintegy a színháziasságnak ad teret, rímelve a realisztikusan és stilizáltan kidolgozott jelenetek stílusára. Korpos András tutyimutyi, nagydarab, határozatlan férjet játszik, B Fülöp Erzsébet borzos, féltékeny feleséget, aki a sértettség alaphangján beszél, Berekméri Katalin Romyja fekete-piros ruhába bújt bombázó, igazi femme fatale, egyszemélyes morális kommandó, aki mindenkit kivégez. Élvezetes az előadás, egyetlen hátránya, hogy a visszajátszások kissé mechanikus tempót hoznak létre, eltompítva kissé a nézői figyelmet.
Radoslav Milenkovic Lorca Bernarda Alba házából rendezett előadást az Újvidéki Színház társulatával. Bernarda férjének halála az évekig tartó gyász börtönébe zárja a fiatal lányokat, aminek kulcsait az autoriter, keménykezű anya dobta feneketlen kútba. Ahogy belép a gyászruhás női társaság a csupasz fallal kialakított térbe (a díszlettervet szintén a rendező jegyzi), a nézőtér felőli oldalon lehull a nagyszemű, áttetsző háló, ebbe a fülledt zártságba kényszerülnek az izgága lányok, akik szerelemre, férjre, boldogságra vágynak. A bekövetkező tragédiát egy falubeli felbolydulás vetít előre: az elszánt Adela (Táborosi Margaréta) szerelmes lesz legidősebb nővére hivatalos vőlegényébe: azt gondolja, bosszúálló anyjának sikerült lelőnie a fiút, ezért önmagával is végez. Az előadás az érzékeny szerepformálásokra épít: a nővérek közötti viszonyok, a lányok viszonya a keményállású anyához érzékletesen, hitelesen jelenítődnek meg. Milenkovic rendezése mégsem válaszolja meg számomra azt a kérdést, hol érintkezik ennek a merev hagyományok-szabályozta világban élő szereplők tragédiája, problémái egy mai női nézőével.
