A mi korunk, a ti korotok, az önök kora. A POSZT ötödik napja példát adott, hogy a nevezett három egy és ugyanaz. Hasonló eseményekkel, hasonló problémákkal, hasonló tanulságokkal. Ráadásul az sem számít, hogy az idő halad, el-eltelik néhányszáz év. Végső soron a világ nem változik. Legalábbis lényegileg.
A Kaposvári Egyetemnek a POSZT-on már kiváló sikerrel bemutatkozott végzős színészosztálya – néhány napja Bulgakov Bíborszigetét játszották – Peter Weiss Marat/Sade-jával keresett és talált dialógust sodró és ötletes előadásban. Már a Marat/ Taram címet viselő produkció alcíme is élmény: Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogyan azt a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának végzős hallgatói előadnák a POSZT-on, Rusznyák Gábor betanításában.
A Kádár Kata revü, a győri Vaskakas Bábszínház előadása olyan kanavászt dob színpadra bolgár, szerb, cigány, angolszász és ki tudja, még milyen népballadák és klasszikus kabaréelemek fölhasználásával, amelytől tátva marad az ember szája – függetlenül attól, hogy nevezett ember gyerek-e avagy felnőtt. Tengely Gábor rendezése nem gügyög-gagyog, hanem – eléggé nem dicsérhető módon – komolyan veszi nézőit, és gyönyörűséges-hátborzongató varietét varázsol a pokol tornácára.
A Farkasvadászattól a csend hangjáig – kötéltánc dalok és versek között elsősorban Vladimir Viszockij életművére épített színház-koncert-performasz, amely a POSZT-hétfő lezárásaként megtisztította, átmosta a nézőket.
Akik egyébként – ha további részekre voltak volna képesek szakadni – tovább bizonyosodhattak volna a nagy dolgok mozdulatlansága felől. Az egri Gárdonyi Színház előadása (A nagyratörő) ugyanis bár évszázadokkal korábbi eseményeket és viszonyokat képez le, mégis hatásosan rajzolja meg (és olykor el) a túlélés lehetséges módozatait. A Csizmadia Tibor rendezte előadás nem panoptikum, hanem a mára is alkalmazható, kiváló színház.
A nagyratörővel kapcsolatos problémák, kérdések legproduktívabbjai – az előadás kritikai irodalmát és a POSZT-os szakmai értékelés tanulságait is figyelembe véve – a következők: Márton László drámaszövege és ezzel kapcsolatban az előadás megvalósításának nehézségei; az előadás vizuális megjelenítése: a díszlet és a jelmez mint az alkotói koncepció letéteményesei és a játék gátlói-ösztönzői; valamint az irónia és parodikum opponálása a veretes szöveggel.
A POSZT-vita minden hozzászólója és az előadás minden írásos méltatása egyetért abban, hogy csaknem istenkísértés Márton drámájának színpadra állítása – ennek bizonyítéka, hogy az egyébként jelentékenynek titulált, egy 1992-es drámapályázaton első díjat is nyert színdarab a megírás óta eltelt másfél évtizedben egyetlenegyszer került színpadra (1993-ban, Kolozsvárott). Talán Koltai Tamás fogalmaz a legtalálóbban: „Az egri Gárdonyi Géza Színházat elismerés illeti meg, amiért bemutatta A nagyratörőt, Márton László azonos című drámai trilógiájának első részét”. Majd hozzáteszi: „Ez őszinte, de abszurd mondat”. Már miért érdemelne ugyanis dicséretet egy színház azért, mert bemutatott egy drámát?
Például azért, mert Csizmadia Tibor rendező vállalni tudta és merte a számos nehézséget, amelyekkel A nagyratörő bemutatása jár. Ezek mindenekelőtt: a hatalmas szöveganyag (ne feledjük ráadásul: Márton drámája egy trilógia első darabja csupán, amely tehát mint három dráma összessége adhat viszonylagos teljességet!); a történelmi dráma – befogadói szokások alapján – teljes időszerűtlensége; a hatalmas színészanyag (húsznál több férfiszínész!) szükségessége, vagyis a szerepek módfelett nehéz kiosztása). Csizmadia boldogul a problémákkal. A szöveg Radnóti Zsuzsa jótékony dramaturgiai munkájának következtében szűkül és koncentrálódik, „de még a csonka dráma is jó dráma: kijelöli az eredetinél szikárabb, kevésbé gazdag, kevésbé látomásos, tárgyilagosabb szemlélet, illetve értelmezés kereteit” – írja Koltai. A rendező bizonyítja azt is: a történelmi dráma nem feltétlenül anakronisztikus képződmény a mai színházban, az előadások minőség igazolhatja azok szükségességét.
Ahogyan Tarján Tamás jelzi: „az egriek előadása mint jelentős teljesítmény voksol a történelmi dráma érvényessége, játszhatósága, megújíthatósága mellett”. A kioszthatóság tekintetében pedig Csizmadia a szakmai beszélgetésen megjegyzi: régóta várta már, hogy társulata elérje azt a szintet, hogy vállalkozhasson Márton drámájának előadására, és a várt idő most érkezett el. Novák Eszter irányt mutat, amikor megkérdezi: vajon mi a műfaja az előadásnak. Ironikus korrajz, paródia, politikai pamflet? Csizmadia „nem tudom” válasza Csáki Juditot igazolja: a rendező „csöppet sem aktualizál – hagyja működni a darabot”. Bízik a nézőben, és bátran alapoz a befogadói attitűdök változékonyságára, széles skálán való mozgására. Elsősorban az előadás vizuális megalkotottsága jelzi az alkotói szándékot. Csanádi Judit díszlete egy tetőt formáz, ezen közlekedik a török hódoltság kora Erdélyének főnemessége. E térkialakítás elemi és determináns konstrukciós ötlet. A színpadkép ugyanis a háromórás előadásban az utolsó percek kivételével változatlan – ekkor is csak apró a módosulás –, épp ezért felmerül a kérdés: „kibírja-e”, tudja-e szervezni a teljes előadást a tér állandósága (Novák Eszter). És nem tudja. (Legalábbis nem mindvégig.) A nézői figyelem ellankad, a vissza-visszatérő megoldások (a hulláknak a zenekari árokban való eltüntetése, a minden ablakszemen kipillantó egy-egy főnemes) kiszámíthatóvá válnak. Azonban Csanádi leleménye az említett fenntartásokkal együtt is konzseniális: egyrészt számos szimbolikus jelentés asszociálására ad lehetőséget, ezáltal (darabideig) működteti a nézői fantáziát, másrészt „segít, hogy a különböző iskolákból érkező színészek közös hangot találjanak” (Novák Eszter).
A színészi játék minőségének nem az eszköz- és stílusbeli sokszínűség az egyetlen problémája. A legszembeötlőbb kérdés az, hogy miként képesek a játszók az erőt (és bokát) próbáló lejtős háztetőn közlekedni. „A színész civil küzdelmét látom a térrel” – mondja Tompa Andrea, és hiába veti ellene Csanádi Judit, hogy minden színpadi botlásnak dramaturgiai jelentése is van, valóban kitetszik, hogy a játszók komoly energiát fordítanak csak a talpon maradásra is. Ezzel együtt kiemelést érdemel a főszerepet alakító Schruff Milán játéka, aki nemcsak akrobatikus ügyességgel ficánkol fel-alá a tetőn, de egyedülálló komoly flegmasággal fogja meg Báthory Zsigmond szerepét. Schruff „a mai huszonéves affektált zavarát, önbizalomhiányát és bizonytalanságát kölcsönzi Zsigmond fejedelem alakjának” – írja Sz. Deme László, és megjegyzéséhez hozzátehető: így talál kapcsolatot a 17. század Erdélye a 21. század Magyarországával. Ha csak ennyi tanulságot hordozna az egriek előadása, már akkor is megérte volna bemutatni.
