Két fontos előadással zárult a fesztivál: utolsó este a Vihart és Az öreg hölgy látogatását láthatta a közönség. A szakmai beszélgetésekre az egész hét folyamán sokan voltak kíváncsiak, az utolsó napon sincs másként, és jó látni, hogy az előadások alkotói is nagy számban képviseltetik magukat a késő délelőtti eszmecserén.

Most először fordul elő, hogy a szakmai hozzászólók adott előadásról alkotott véleménye jelentősen eltér egymástól. Kárpáti Péter és Novák Eszter Tompa Andreával ellentétben a Vihar problematikus pontjait emeli ki. Kárpáti szerint az előadásban létrejövő világ részletei (a filmes jelleg, az opera-idézetekkel megteremtett zenei forma és az Osztrovszkij-szöveg együttese) egymás ellen dolgoznak, mert nem gazdagítják az előadást, hanem egyértelműsítik a történetet. Novák Eszter ugyancsak leegyszerűsítőnek és sematikusank tekinti az előadást, ő színészi játék felől közelít: egy-egy adott alakításban csak egy-egy jelentéstartalom van megragadva, egyedül Tompos Kátya játékmódja különbözik a többiekétől. Véleménye szerint az első fél órában összeáll a néző fejében az elgondolt rendszer, és ezt követően az előadás nem tud meglepetéseket okozni, nem ajánl szellemi izgalmakat. Tompa Andrea az előadás feszített tempóját, kidolgozott ritmusát dícséri, mely szerinte akkor is zenei, amikor nem halljuk a zenét. Szerinte jól működik az ellenpontozás, az előadásban a tragikus színek mellett egyensúlyt teremt a humor és a finom groteszkség. Tompa az egyértelműsítést nem tekinti leegyszerűsítésnek, úgy véli, hogy Balázs Zoltán erős formalizmussal működő operai látásmódja ebben az előadásban érett be igazán.

Az öreg hölgy látogatásával kapcsolatban ismét egységesek az álláspontok, mindenki kiválónak tartja az előadást. Tompa az évad meglepetésének tekinti azért, mert a József Attila Színház felvállalta, és nagy igyekezettel próbálja nézőivel elfogadtatni és megszerettetni az előadást. Kárpáti azzal indít, hogy itt mindkét főszereplőnek egyaránt drukkolunk, így az előadás rendkívül izgalmas kérdéseket vet fel. Novák kiemeli az előadás részletgazdagságát, stílusegységét, az előadás kínálta meglepetéseket, az eleven gondolatokat, és a színészeket, akik olyan jók, mintha világéletükben Zsótérral dolgoztak volna. Mindenki dicséri a jelmezeket, a díszletet, és elhangzik, hogy mennyire jól sikerült az újrafordítás és nagyszerű az előadás zenei anyaga. Novák Eszter fontos kérdést tesz fel: miért nincs a POSZT-on dramaturg- és zeneszerzői díj?

A délutáni fesztiválértékelő beszélgetésen is ez lesz az első, Jordán Tamáshoz intézett kérdés, még a mikrofonok kézbevétele előtt, tehát csak amolyan félhivatalosan. Jordán gyorsan lehűti a lelkesedést: dramaturg- és zeneszerzői díj eddig sem volt, ezután sem lesz. A délelőtti szakmai beszélgetéshez képest látványosan kevés az érdeklődő, a beszélgetés során a szükséges köszönetnyilvánítások mellett csak egy-egy kérdés hangzik el. A főszervezők kiemelik az OFF-programok jelentőségét; a tíz nap alatt több mint 250 rendezvény szerepelt a versenyprogram mellett, tehát a POSZT-ról alkotott értékeléshez most már mindenképp hozzátartozik az OFF. Máté Péter hangsúlyozza a szakmai beszélgetések szerepét és fontosságát, megjegyezve, hogy nem csak az előadásokról, hanem magáról a válogatásról is érdemes lenne vitát vagy szakmai beszélgetést szervezni. Azután szó esik a fesztivál nemzetközivé tételéről, a szervezők különféle érvekkel alátámasztva utalnak arra, hogy egy nemzetközi fesztivál a POSZT keretein belül nem képzelhető el. Végül leszögezik: dramaturg- és zeneszerzői díj nem lesz, és - noha a Frankenstein-terv kapja a fődíjat - mostantól tényleg nem lehet száz fő alatti nézőszámú előadásokat beválogatni a versenyprogramba. Hiszen rendkívül problematikus, hogy az előadás lebonyolításának megszervezése több mint egy hónapot igényelt, és mindezek ellenére alig több mint húsz helyi néző tekinthette meg. Emellett annak ellenére kitartanak, hogy egyes szakmai visszajelzések szerint a Frankenstein-terv itt jobb volt, mint eredeti helyszínén, a konténerben.

A díjkiosztó gála előtt már csak egy OFF-program van délután. Ez könnyebbséget jelent: most nem kell a programfüzet ideges lapozgatásával spekulálni azon, hogy aznap mit nem tudunk megnézni. A Pelsőczy Réka rendezésében 2007 nyarán, a Művészetek völgyében bemutatott Én egy szemüveges kisfiú vagyok című előadás hullámok morajlásával indul. A nézőtér előtti vékony sávba homokot szórtak, a hátul lévő kivetítőn tenger képe látszik. Majd bejönnek a szereplők, akik nagyméretű építőkockákon foglalnak helyet, és az elképzelt tengerparton emlékeket idéznek fel, gyerekkorukról álmodoznak. Bemutatkoznak, felsorolják születési idejüket, foglalkozásukat, végzettségüket. És elkezdenek beszélni arról, hogy milyen terveket szőttek, miről álmodoztak régen. A 6-16 éves gyerekek fogalmazásaiból alkotott szövegek a „Mi leszek, ha nagy leszek?" kérdésre adnak különböző válaszokat, ezek a tervek és vágyálmok pedig - mint álom és valóság - éles ellentétben állnak az előadás második felében elhangzó állás- és társkereső apróhirdetések szövegeivel. A különböző formában, monológként, vitázó-versengő párbeszédként vagy kórusban, ülve, állva, táncolva, előadott fogalmazásokat a szövegekben megjelenő illúzióvilág és a gyereknyelv naiv bája izgalmassá teszi. Egy idő után azonban a szövegek nem hoznak új fordulatokat és a humor kifullad, hiszen mindegyik szöveg ugyanarról szól (nagy ház, menő foglalkozás, elég pénz, boldog család). A rendező nem tudott olyan új beszédmódot, koreográfiát kitalálni, mely úgy alakítaná a színpadi történéseket, hogy a jelenetek sora ne váljon önismétléssé. Az építőkockákkal történő játék, a kockákból felépített majd lerombolt fal vágyaink, álmaink szétesését is jelképezi. A falra vetített képeken játékfigurák, gyerekrajzok, képmontázsok szerepelnek, melyek nem eléggé meglepőek, hogy ne csak illusztrálják, hanem új értelmezési aspektusokkal gazdagítsák a színpadi történéseket. A jelenetek összefűzésének mikéntje tehát egyre inkább esetlegesnek tűnik, és az előadás végére kifogynak az ötletek. A végeredmény egy érzelmesen humoros és kedvesen elgondolkodtató etűd, mely számos élvezetes percet tudott szerezni mindenkinek, a fáradt, már-már színház-túladagolásban szenvedő POSZT-kitűzős nézőknek is.

Ahogy a fesztivál végének közeledtével több helyen is elhangzott, az idei válogatásnak volt arculata. Ha az előadások színvonalában voltak is különbségek, érezhető és érthető volt, hogy Kukorelly milyen logikával gondolkodott, miért tartott fontosnak egy-egy adott előadást. Az idei POSZT-on a klasszikus realista színházi hagyománytól és konvencióktól többé-kevésbé elszakadni kívánó, új formákkal kísérletező előadásokat láthatott a közönség; a POSZT összességében nem járt rosszul Kukorellyvel. De a következő évad rendezői jobb, ha kerülik a szokatlan helyszíneket és lemondanak túlságosan formabontó szándékaikról, különben nem teremhet babér számukra 2009 júniusában. Aztán egyszer talán majd kiderül az is, hogy miért, kinek és miről szól valójában a POSZT.