Az sepsiszentgyörgyiek előadásáról szóló szakmai beszélgetés után egy rejtélyes című disputa következett: A színház nyelve. Majd este a Leőwey Klára Gimnáziumban zajlott alkotói beszélgetés a Fotel alkotói és szereplői, illetve a diákok között. A POSZT harmadik napján folytatódtak a „szakmai” programok is.
A színház nyelv. A beszélgetés moderátora, Solténszky Tibor többször leszögezte, hogy nem kívánja definiálni a cím pontos jelentését, inkább szabad kezet ad ennek interpretálásában a korábban felkért előadóknak. Felvezető kérdését – „Hogyan beszél a mai színház?” – a négy meghívott hozzászóló, Bocsárdi László rendező, Perényi Balázs kritikus és drámatanár, Csanádi Judit díszlettervező és Schuller Gabriella színháztörténész mind a maga szakterülete szerint közelítette meg. Ahogy számítani lehetett rá, ennek meg is lett az eredménye: számtalan felvillanó, majd elhaló gondolatmenetet hallottunk, egyéni véleményeket, anélkül, hogy mindez egy összefüggő, önmagát szervező diskurzussá vált volna.
Az idézett kérdésre adott válaszát nagyjából mindenki úgy kezdte, hogy „én nem tudom, hogy beszél a mai színház, de a saját területemen ez úgy van, hogy…”. Természetesen érdemes elgondolkodni egy pillanatra a kérdés értelmezhetőségén. Mi az, hogy mai színház? Melyik színházra gondoljunk? Nyíregyházára? A Vígre? A Katonára? Esetleg a KoMára? A semmiféle megkötést és szempontrendszert nem használó beszélgetést a túlságosan általános felvetés ellenére is termékeny mederbe terelhette volna egy határozott és szigorú moderátor. Azonban Solténszky Tibor hagyta az egyéni szempontok eluralkodását: Perényi Balázs kiemelte azokat a jelenségeket, amelyek saját diákjait ragadták meg a színházban, Bocsárdi László a nézői részvételről beszélt, Csanádi Judit a tér meghatározó fontosságáról, Schuller Gabriella pedig a színház elméleti megközelítéséről és leírásáról ejtett néhány szót. Mindez azonban nem lépett túl a puszta felvetés szintjén, a hozzászólók nem reagáltak egymásra, rendre az előre kigondolt mondandójukat vezették elő.
A kissé terméketlen és koncepció nélküli beszélgetést egy nézői beavatkozás tolta valamelyest közös mederbe: egy érdeklődő a közönségről kérte ki a jelenlévők véleményét. Ezzel – noha csak áttételesen kapcsolódott az eredeti címhez – legalább tematizálódott a „vita”.
Csanádi Judit meglátása szerint ma az igazán izgalmas előadások elsősorban kis közönségnek szólnak, olyan megvalósításban, ahol maga a közönség is az előadás szerves része. Ekkor Perényi Balázs felhívta a figyelmet Hevesi Sándor egy régi, ámde klasszikussá vált meglátására, miszerint a közönség a színház számára „ismeretlen”, ma már pedig végképp nem beszélhetünk homogén közönségről, ez (ha valaha volt is ilyen), úgy tűnik, elveszett. Azoknak a találkozásoknak (amelyek alkalmanként nézők és előadás közt létrejönnek) a különös erejét az adja, hogy ilyenkor mégis valami egységes nyelv és tapasztalatvilág születik.
Épp emiatt gondolja fontosnak a színházi nézés tanítását Bocsárdi László (meglátása szerint a középiskolából kijövők nem tudják befogadni a kortárs kultúrát), hiszen a kisebb produkciók azért tudnak izgalmasak lenni, mert ott megvan már az előadás és a nézők közös nyelve, míg a nagyszínpadon ez még hiányzik, illetve ami van, az már különösebben nem inspiráló. Jelenleg csak nézői „rétegek” vannak, olykor ezekből „nő” ki egy-egy társulat – zárta le gondolatmenetét a rendező, majd kitért sajátos helyzetére: amíg a nagyvárosban a közönség megy el a színházhoz, addig a kisvárosi színházcsinálónak (így neki is Sepsiszentgyörgyön) a közönségből kell kiindulnia. A kilencvenes években, amikor ő Sepsiszentgyörgyre került, még gyökeresen másfajta előadások voltak láthatóak a színházban, mint most, igaz, mások is jártak oda. Hosszú évekre volt szükség ahhoz, hogy a nézők és társulat között kialakuljon egy termékeny, közös színházi nyelv.
Az újfajta színházzal való ismerkedés példájaként hozta fel Tasnádi István a József Attila Színház esetét Zsótér Sándorral: a hagyományosan szórakoztató színházi nyelvet értő nézők egy radikálisan más beszédmóddal találkozhattak Az öreghölgy látogatása megtekintésekor. Erre készülve a rendező mindegyik székre egy ismertetőt rakott az előadásról, felkészítve a publikumot az elkövetkező szokatlanságokra. Ennek meg is lett eredménye: a nézők sokkal toleránsabbak voltak az előadással, és vélhetően nagyobb erőfeszítést tettek a befogadására, mintha ez a gesztus nem történt volna meg.
Ezen kívül még számtalan téma felvetődött, de kifejtésre egyik sem került. Így a beszélgetés nemcsak az elhangzottak miatt, hanem a szervezés szempontjából is tanulságos volt. Belátható, hogy attól még nem lesz szakmai egy fórum, ha a szakmából hívják a résztvevőket, főleg úgy nem, ha különböző területről érkező, egymás számára ismeretlen embereket ültetnek le egymással beszélgetni. A jámbor és jószándékú érdeklődő az elkövetkezőkben kevesebb monológot és több dialógust kíván magának és hallgatótársainak.
Fotel. Mintha Bocsárdi Lászlónak a színházi nézés tanítására vonatkozó fölvetését folytatta volna az esti „szakmai” program, amikor a Fotel előadása után találkoztak az előadás alkotói, szereplői, illetve a Leőwey Klára Gimnázium diákjai. A párbeszéd azonban lehetetlenné vált, mert olyan műről kellett volna beszélgetniük a résztvevőknek, amit a diákok nem láthattak, ugyanis (meghirdetett off-program ide vagy oda) egyszerűen nem engedték be őket az előadásra. Mégsem esett kétségbe senki, hanem gyorsan amolyan műhelybeszélgetéssé alakult a találkozó, felkészítve a diákokat a másnapi élményre (ha nagyobb szerencséjük van, és bejutnak a Fotelra.)
Mindenki meglepetésére a Fotel rendezője (Bodó Viktor) gyorsan elárulta, hogy személy szerint ő cseppet sem elégedett a végeredménnyel, a színészek játéka viszont örömöt szerez neki. Arra a kérdésre, hogy az előadás egyfajta tükör-e a mai magyar társadalomnak, Bodó elhárítóan válaszolt: ez csakis olyan emberekről szól, akik valami miatt elfáradtak, a mókuskerékből kiszabadulva az őrületbe menekültek a túlpörgő, a reklámjaival mindenhova behatoló, fogyasztásra hergelő, kaotikus világ elől.
A társulat tagjai beszéltek a pszichiátriai látogatás megrázó tapasztalatairól is (egy-egy valódi beteg be is került az előadásba), illetve a botrányos nyíregyházi bemutatóról. Ennek ellenére az előadás fogadtatásához többnyire jó élményeket kapcsolnak: volt olyan, hogy a szüleik által az előadástól eltiltott fiatalok kivívták maguknak a jogot, hogy saját szemükkel láthassák az „erkölcstelen” produkciót, hadd ítéljék meg ők annak minőségét.
A műhelytitkokba való beavatás után a színészek is kérdezgették a diákokat. Noha nem egetverő dolgok kerültek szóba, bizonyos „szakmai” haszna még így is volt a találkozónak. A leendő nézők valószínűleg sokkal lazábban, oldottabban fognak a produkcióhoz viszonyulni, ami jelentékeny mértékben könnyíthet (a fesztivál alatt többször is emlegetett) befogadás nehézségein.
