Simon István fesztiváligazgató kijelentése számos kérdést felvet. Vagyis újabb aspektusból világítja meg a sokszor és sok helyen feltett kérdést: mi a POSZT célja, kinek és miről szól ez a fesztivál? Lehet-e átfogó és színes képet adni egy évadról, ha a stúdiószínházi előadások eleve kiesnek a választható repertoárból? Másfelől viszont szabad-e egy fesztiválon olyan előadásokat játszani, melyet a zsűrin kívül csak néhány néző tud megtekinteni, és e nézők között is leginkább a szakmabeliek kapnak helyet? Melyik az önkényesebb gesztus: ha a stúdiószínházi előadások maradnak ki a fesztiválról vagy ha a nézők maradnak le az előadásokról? Úgy vélem, a kérdés csak akkor dönthető el, ha tisztában vagyunk a fesztivál szándékával és céljával, mely viszont továbbra sem tűnik teljességgel tisztázottnak, akkor sem, ha Kukorelly válogatásában a tavalyi évhez képest nagyobb részben szerepelnek olyan előadások, melyeknek jelenlétével a szakma és a kritika - ha a lelkesedés nem is maradéktalan - egyet tud érteni.
Ha ez a lelkesedés a debreceni Úri muri kapcsán sem volt minden tekintetben maradéktalan, a szakmai beszélgetésen a hozzászólók mindegyike kiemelte a színészek nagyszerű teljesítményét, külön megemlítve a Csörgheő Csuli szerepébe Cserhalmi György helyett beugró Gáspár Tibor alakítását. Tompa Andrea szerint az előadásban egyébként jól működő anekdotázás az előadás utolsó harmadára kifullad, Kárpáti Péter hasonlóan vélekedett, szerinte a második felvonásban a látomások és szenvedélyek elszabadulása miatt a dorbézolás unalmassá válik, és Novák Eszter is ugyanerre utalt azzal a megjegyzésével, hogy a második részben mindinkább eluralkodnak a szimbólumok.
És ha az a kérdés, hogy a válogatásból mely előadásoknak van valóban helye a POSZT-on és melyeknek kevésbé, akkor a Magyar Színház csütörtök délután és éjjel játszott Hullámtörés című előadása sajnos gyenge láncszemnek tűnik. Guelmino Sándor rendező nehéz fába vágta a fejszéjét, amikor Lars von Trier híres filmjének adaptálására vállalkozott. Nem az a nehézség, hogy a sokak által látott és szeretett filmtől a néző nem tud elszakadni, és a film hatását vagy élményeit kéri számon az előadáson. Sokkal inkább az a probléma, hogy Guelmino a színpadon is filmes eszközökkel, snittekben gondolkodva igyekszik megoldani a sok jelenetváltást. A tér egy adott pontján álló szereplő jelenetének végén fényekkel tereli át a figyelmet egy következő jelenetre, a szín egy másik adott pontján álló szereplőre: így egyrészt sok a sötét az előadásban, másfelől az előadás, bár túl van világítva, mégis félhomályban játszódik, a sok váltás pedig szétaprózza az előadást. A tér közepén egy mozgatható üvegfalakkal határolt négyszög alakú forgószínpad helyezkedik el, mely ugyancsak mozgatható, ajtószerűen ki- és behajtható fehér térelválasztó elemekkel, falakkal van körbevéve. A falakat a szereplők mozgatják, alakítva maguknak a teret a következő jelenetekhez, de ez a mód szintén megtöri az előadás ritmusának folytonosságát.
A megváltás-történet, az előadás áldozathozatalának lényege, hogy Bess teljesen egyedül van a bigottan vallásos ismerősök és rokonok között. Ő az abszolút központi figura, vagyis a Besst alakító színésznőn áll vagy bukik az előadás. Ha Bess figurája megfelelően kidolgozott lenne, nem lenne olyan zavaró a színészek túlzott és harsány játéka, melyek bizonyos pontokon parodisztikussá teszik a legkevésbé sem könnyed történetet. A Besst alakító Soltész Bözse érzelmes és sokoldalú, mégis úgy érzem, egy hajszállal naivabb és gyermekibb, ha úgy tetszik fogyatékosabb annál, mint ami ahhoz kell, hogy Besst maximálisan komolyan vegyük. Nem szabadna kinevetnünk vagy lesajnáljuk azért, mert egyedi módon igyekszik megmutatni férjének szerelmét, és sajátos szemszögből értelmezi az isteni parancsokat.
Szerencsére az utcaszínházi OFF-programoknál nem lehet probléma nézőszám, mivel az a cél, hogy minél több járókelő figyelmét sikerüljön felkelteni, ilyenkor nem hogy száznak, de tíznek is örülnek az alkotók. Az Utca-SzAK délutáni utcaszínházában a szereplők a Széchenyi tér irányából közelítettek, riogatták a buszsofőröket és autósokat a Bóbita, Bóbita táncol sorocskát skandálva, célpontjuk, a Raiffesien utcaszínház felirattal jelölt pont felé közelítve. Dicséretes, ha egy bank támogatja a fesztivált, de ha egy városban ennyi szép sétálóutca van, mint Pécsett, akkor lehet, hogy kedves és önzetlen gesztussal nem a bank előtti forgalmas és benzingőzös, öklömnyi méretű járdaszigetet kellett volna utcaszínházi térnek nyilvánítani. Mindenesetre az álarcos figurák megnevettették az álldogáló és kíváncsiskodó nézőket. A társulat volt például lovascsapat, akik keresztülvágtattak erdőkön, mocsarakon, majd Verecke hágóin, a nézők pedig lehettek erdők, virágok és kimenekíthették a mocsárban elsüllyedő lovasokat. A húsz perces előadás ízelítőt nyújtott a késő délutáni Matt című produkcióhoz, melyet a közönség tavaly több napon keresztül láthatott a budapesti Kálvária téren is.
A Király utcai Terranova üzlet is színházi térré változott egy rövid időre csütörtök délután. A táncszínházi produkció táncosai próbababaként jelennek meg az üzlet kirakatában, majd Pinokkióként életre kelnek, érzelmeik felfedezésén keresztül megtapasztalva a létezés nehézségeit. Az előadás csak nagyon közvetetten kapcsolódik az ajánlóban szereplő Hamvas Béla-idézethez, és az ötlet komolyabb alkotói invenció híján pár perc után kevésnek bizonyul a néző aktív figyelmének fenntartásához.
Ha száznál több férőhelyes nézőtérben gondolkodunk, a szombathelyi CzukorShow is határeset, mert száznál többen férnek ugyan el, de padok és pótszékek segítségével is kevesebben kétszáznál. A Frankenstein-tervhez hasonlóan a tévé-show kereteit imitáló előadás is a fikció megteremtésének módja és működése felől közelíthető meg leginkább. A bemelegítő-ember igazi, az illúzió szinte teljes, aztán jönnek a színészek, és elkezdik felgöngyölíteni történeteiket, mely mögött nyomokban Füst Milán Boldogtalanok című drámája fedezhető fel. Gyanítom, hogy a szakmai beszélgetésen sok lényeges kérdés előkerül majd holnap az előadással kapcsolatban. Ha itt van egy előadás és vitatkoznak róla, mégis jobb, mintha nincs itt és nem vitatkoznak róla, csak azért, mert túl kicsi a nézőtere. Vagy mégsem?
