Említésképp csak néhány olyan jellegzetesség, amely több előadásban is megjelent: normalitás és abnormalitás határának átlépése, ennek kapcsán az őrület kérdése (Urbi et orbi, Fotel, Frankenstein-terv, Czukor Show); az integrálódás és beilleszkedés, a társadalmi megfelelés kényszere (Ivanov, Fotel, Frankenstein-terv, Yvonne…), többszörösen visszatérő formai elem az interjú, az egyirányú, kifelé nyilatkozás (az Ivanovot leszámítva az összes említett darabban előfordul), a média, a bulvár, a televíziós kibeszélő show-k világának megjelenése (többek közt idevehető a Plazma is). A történetek tipikusan határeset történetek, amelyek (a válogató által sokszor emlegetett) „autentikus” és „inautentikus” létezésmód mezsgyéjén játszódnak. A motívumok és élethelyzetek közül a bemocskolódás és bűnbeesés, a kiszolgáltatottság, a hatalommal való visszaélés tért többször vissza. Kortársi tudatunk zavaros és zaklatott, így tükrözi a színpad, ezt sugallja a válogatás.

 

 

 

Optimizmusra pedig az 1970-ben született Dennis Kelly műve sem ad túl sok okot, hiszen a fent említett tulajdonságok mindegyikét birtokolja, beillik a sorba, ám a mű esztétikai színvonaláról, a hétfő délelőtti szakmai beszélgetésen megoszlottak a vélemények. Nánay István úgy fogalmazott, hogy a darab és az előadás formája „elcsúszott”, nem illett egymásra, ugyanis, amíg a Nézőpont Színház egy szituatív játékfelfogást alkalmazott, addig a szöveg a maga sajátos hangdramaturgiájával egy szaggatott szabadversre hasonlít. Ez pedig, vélte a kritikus, egy önálló, hangsúlyozottan nem realista játékstílust követelt volna meg. Tasnádi István viszont úgy látta, hogy az előadás egy a fogyasztói társadalom közhelyeit szellemes dialógusokba csomagolt, ámde erősen középszerű munka megmentéséről szól – alapvetően sikertelenül.

Bár a műről eltérő vélemények voltak, az előadásról már annál kevésbé. Ennek egyik legfőbb oka a színészi artikulálás hiányossága volt. A visszafelé játszódó darab első jelenete egy monológ, amelyből értesülünk arról a végkifejletről, amelyet több későbbi jelenet is motivál. Ezt a szöveget Kroó Ádám alig érthetően, néha kifejezetten motyogva adta elő, és (ahogy máskor többen is) többször elharapta a szóvégeket. Kelly darabjában (amely műfajilag a moralitásnak, a monodrámának, a rádiójátéknak és a foglalkozási darabnak sajátos kevercse) különböző sorsok villannak fel egy-egy jelenet erejéig, amelyek másképp, de végig ugyanazt a problémát feszegetik: a pénz brutális benyomulását a magánszféra legintimebb, legféltettebb zugaiba, a hagyományos értékek pusztulását, a kapitalizmus humánum feletti győzelmét, a fogyasztói társadalomnak való végső behódolást. A darab világában kétféle ember létezik: aki kiégett és érzelmileg teljesen redukálódott, ám jó sokat keres, illetve az, aki még nem csömörlött meg, mert kívül van a biznisz világán, még nem gerjeszt fogyasztást, ennek megfelelően anyagilag felettébb rémesen áll, tehát lépnie kell. Mégpedig befelé.

 

Egy-egy állásinterjú-jelenet foglalkozik legpontosabban a bevonódás, az ártatlanság elvesztésének témájával. A leosztás hasonló: egyvalakinél van a hatalom, az állás, a pénz, a másikat pedig jól megtreníroztatja ezért. A megszégyenítés és megalázás egyes fokozatain keresztül jutunk a piti kis állásig. Ezek egyébként az előadás legerősebb pillanatai, a „emberhiénák” pedig a legerősebb karakterek: Elek Ányos mint kiüresedett üzletember, illetve Tamás Kinga mint menő salesmanager. Noha Bartsch Kata kapta a legdrámaibb monológot, ez zárná az előadást, mégsem bírja megszólaltatni, megoldása csupán erőtlen, beszélő fej-típusú alakításként hat. (A lendület megtörése, az enerváltság annak is köszönhető, hogy a Nézőpont Színház szünetet iktat a darabba. A szakmai beszélgetés végén joggal merült fel, hogy – esetleges húzásokat beiktatva – jót tenne a produkciónak, ha nem használna szünetet, hanem a darabot egyfelvonásosként játszaná.)

Visszatérve az artikulációs problémákra: ezek azért is voltak különösen zavaróak, mert sokszor a lényegi eseményeket nem lehetett hallani, ráadásul olyan posztmodern dramaturgiáról van szó, amely állandó tér-, és időcsúsztatásokkal játszik, így ha egy töredék nem jut el a befogadó tudatáig, akkor szinte már lehetetlen az egészet összerakni. A szakmai beszélgetésen a válogatótól megtudtuk, hogy az az előadás, amit ő látott a Merlinben, köszönőviszonyban sem volt ezzel: akkor és ott érthető volt, megrázó, és Bartsch Kata említett utolsó monológja katartikus hatást gyakorolt a közönségre. Mindebből itt csak pillanatokra derengett fel valami egy-egy gyomorszorítóan drámai helyzetben.

 

A sikertelenség ellenére mégis sok minden kiderült Göttinger Pál rendezői világáról. Az előadás díszletéül szolgáló sterilitást árasztó, háromszög alapú fehér szoba (a látvány Bagoly Zsuzsa munkája), a jeleneteket összekötő operaáriák, a kevés kellék egyaránt a letisztult, elvontabb szövegtartalmak felé irányították a nézői figyelmet. A székelyudvarhelyiek produkciója a posztmodern alapszöveg ellenére jobb pillanataiban egy szomorú balladára emlékeztetett, (ebben nagy szerepe volt ezeknek gyönyörű barokk áriáknak), amely hangulatnak és életanyagnak filmbeli megfelelője talán az alacsonyabb regiszterekben kalandozó, szintén angol Mike Leigh munkái közt találhatóak. Ebből arra lehet következtetni, hogy a fiatal rendező vonzódik a letisztult, átlátható, míves, megmunkált és elegáns formavilág felé. Jó lenne erre legközelebb nemcsak a részletekből következtetni, hanem egy működő előadásban találkozni vele.

 

Dennis Kelly: Love & Money

Nézőpont Színház, Székelyudvarhely

 

Fordította, dramaturg: Várady Zsuzsa

Díszlet: Bagoly Zsuzsa

Rendezte: Göttinger Pál

Szereplők: Bartsch Kata, Kroó Ádám, Tamás Kinga, Viola Gábor, Magyari Tekla, Elek Ányos

 

08.06.10. | Nyomtatás |