Al Di Meola akusztikus gitárjátékában mindig is valamifajta mediterrán íz, spanyolos technika jelentette az alapot. De zenei ízlésének lényege a különböző stílusok és technikák sajátos, egyéni ötvözése. Így ezen a koncerten is szüntelenül felsejlő flamenco mellett gyakran csendültek fel a tangó ízei is. Nyilván a zenekar hangzásában meghatározó harmonikának (és a remek harmonikásnak, Fausto Beccalossinak) köszönhetően. Meg azért is, mert Al Di Meola a saját szerzeményei mellett Astor Piazzolla darabjait is beiktatta a programba. (Korábban egy egész lemezt szentelt az argentin mesternek.)
Al Di Meola - Forrás: happyartfestival.hu
Az ide-oda cikázó gitárhangok mellé a harmonika lágy, visszafogottan érzelmes kontrasztokat illesztett. A két hangszer álladó együtthangzása adott valamiféle feszültségtől sem mentes meditatív ízt, amelyben egyszerre volt jelen a keresés nyugtalansága és a megtalált harmóniák bizonyossága. Máskor a két hangszer szinte versenyre kelt. Ilyen volt például az egyik utolsó szám, amely eredetileg két gitárra íródott (s talán a Friday Night in San Francisco című lemezről volt ismerős), de most gitár és harmonika izgalmas párbeszédévé alakult.
A másodgitáros (Peo Alfonsi) az ütőhangszeresre (Gumbi Ortiz) ezúttal kevesebb szolisztikus feladatot kapott, de ők oroszlánrészt vállaltak a kiváló zenekari hangzás megteremtésében. A műsor nagy része az utóbbi években született számokból állt, és csak egy-két tuti Al Di Meola-sláger hangzott el. (Elsősorban pörgősebb, gyorsabb szerzemények a korai lemezekről) De a közönség a lassabb, tétovább építkezésű számokkal is együtt ment. Ritka dolog az, hogy egy fél megyei jogú város élvezi a világ egyik legjobb ízlésű dzsesszzenészének muzsikáját.
A hétfői színházi program egy másik világsztárt is megidézett, még ha csak áttételesen is. A tavaly végzett zenés színész osztály, amely HoppART néven alakított társulatot, Bruce Willis egyik kultikus filmjét, a Die Hardot adaptálta színházi előadássá.
A tehetséges fiatal csapat számára, úgy tűnik, fontos ez az alapanyag. Ezért tudnak ennyire szabadon bánni vele. És ezért képesek ennyire ironikusan viszonyulni hozzá (és önironikusan saját színházi munkájukhoz). Miközben mindent megtesznek, hogy az alapszituációt hitelesítsék (a Krúdy kamaraterem előterébe érkezve egy japán multinacionális cég karácsonyi partiján találjuk magunkat), azonnal világos az is, hogy mindez csak játék. És ez az érzésünk csak fokozódik, amikor belépünk a cég félig elkészült bemutató termébe (a kamaraszínházba), és az ünnepség keretei közül (egy csoportépítő tréningeken kiválóan hasznosítható japán dalocska eltáncikálása után) kibontakozik a történet, amelyben egy nemzetközi terrorista csoport elfoglalja az épületet, és meg akar szerezni több millió dollárt.
Halálkemény (Polgár Csaba, Radnay Csilla) - Forrás: happyartfestival.hu
A mindvégig remek ötletek vezérelte stilizált játékot igazán önironikussá az teszi, hogy a HoppARTosok a történet magyarítására tesznek kísérletet. A Bruce Willis játszotta figurát például itt Kemény Jánosnak hívják (Mátyássy Bence), és tótkomlósi rendőr. A feleségével, Gunaras Hildával (Radnay Csilla) való viszonyát (utána jön Kemény az ünnepségre) Tótkomlós gazdasági életének perifériális alakulása tette bonyolulttá, de ennek eredményeként a két hivatását kereső ember között kialakult konfliktus is végtelenül pitiánernek tetszik. (De ha már Kemény itt van, természetesen megszabadítja a világot a terroristáktól.) Egyáltalán minden nagyon kisszerű ebben a világban, amelyben a mai Magyarország jellegzetességeire ismerni. Menthetetlen kisember az a közönséges járőröző rendőr, Fekete Alajos (Herczeg Tamás), aki Kemény János alkalmi segítője lesz. De kisszerűek a rendőrfőnökök (például a Takács Nóra Diána játszotta figura), de még a terroristák is. (Igazi bohózati helyzet, ahogy a támadók főnöke, Hans Gruber - Polgár Csaba - épp a WC-n kerül csapdába, és szinte betojik félelmében. De kivágja magát, amikor a tájékozatlan vidéki rendőrnek (a délutáni előadáson) Sándor L. Istvánként vagy (az esti előadáson) Karsai Györgyként mutatkozik be.
És hogy teljes legyen az irónia, a Halálkemény szereplői időnként dalra fakadnak. Régi Európa kiadó számokat énekelnek (maguk a színészek kísérik a dalokat), olyanokat, melyek így vagy úgy illeszkednek a cselekménybe. Például az egyik női nyomozó megjelenésekor a Rendőrlány című dal hangzik el. A főhős az Igazi hős című (egykori) alternatív slágert énekli. Mulatságosak ezek a történetet megakasztó, értelmező dalok, bár a zenekari kíséret talán lehetne egy árnyalattal kidolgozottabb is. (Kemény, mint egy igazi hős, természetesen lerázza magáról a golyókat, lenyeli a bombákat, amelyek a gyomrában robbannak, aztán megrázza magát, és folytatja a terroristákkal való leszámolást.)
Tehetséges csapat a HoppArt. Ez ebből az előadásból is teljesen egyértelmű. Profik, pontosan ismerik és működtetik az általuk választott színházi forma hatásmechanizmusát. Csak még az nem rajzolódik ki világosan, hogy mire is akarják használni ezt a tudásukat. Játéknak nagyszerű a Halálkemény. De talán csak a következő előadásokból derülhet ki, hogy milyen színházat is szeretne teremteni a társulat.
