Az új cirkusz irányzatának közel negyven évvel ezelőtti megjelenésekor e fogalom lényegében a franciaországi újító cirkusztársulatok és iskolák tevékenységét takarta. A québeci Cirque du Soleil megalakulásakor a trend „fókuszpontja" Kanadába helyeződött át, majd a Cirkus Cirkörnek köszönhetően a figyelem a skandináv országok felé fordult. Az iskolateremtő svéd társulat nyomdokaiba lépve alakult meg többek között a Cirkuspiloterna vagy a dán Royal Bones. Az elmúlt tíz évben finn alkotók is bekapcsolódtak az „északi új cirkusz" áramlatába - mint a 2008. októberében a Trafóban vendégszereplő Circo Aereo vagy a 2009. februárjában ugyanott fellépő Ville Walo és Kalle Hakkarainen.
A Walo és Hakkarainen alkotta - s a két művész nevének kezdőbetűi után WHS-nek is nevezett - formáció előadására a Trafóban a közelmúltban bemutatott más új cirkuszi produkciókhoz (Zimmermann & de Perrot, Circo Aereo, 9.81 Company, Oki Haiku Dan) hasonlóan a Circle Around nemzetközi program keretében került sor, s bár az új cirkuszi alkotások havi rendszerességgel történő bemutatásának „kényszere" magában rejti a színvonal egyenetlenségének veszélyét, a vállalkozás vitathatatlan erénye, hogy lehetőséget teremt az irányzat legkülönbözőbb megjelenési formáinak bemutatására. A trendbe pedig ugyanúgy beletartozik a WHS műfaji határokat feszegető előadása, mint a Circo Aereo „régi idők cirkuszát" idéző produkciója.
Ville Walo és Kalle Hakkarainen 2003 óta dolgozik együtt, akkor mutatták be Odotustila (Waiting Room / State of Waiting) c. első közös előadásukat, amelyet 2004-ben a Katoamispiste (Vanishing Point), majd 2006-ban a Keskusteluja (Discussions) követett. Az alkotók a vizuális színház és a kortárs cirkusz határmezsgyéjére helyezik produkcióikat. Előadásaikban két klasszikus cirkuszi formára, a zsonglőrködésre és a bűvésztrükkökre támaszkodnak, e műfajok megújítására törekednek, kiaknázva más művészeti területek - mindenekelőtt a videóművészet - nyújtotta lehetőségeket.
Ville Walo korábbi szólóprodukciói során már elkezdte kidolgozni sajátos előadói stílusát, amely a zsonglőrködést a bábszínházzal és a tánccal ötvözi. Zsonglőrszámaiba igyekszik szokatlan tárgyakat beemelni, illetve a régi, jól ismert kellékeket újfajta módon használni. Kalle Hakkarainen szintén kiszélesíti a bűvészkedés területét, amit sokkal inkább „tárgymanipulációként" határoz meg, s munkájával mindenekelőtt a film felé nyit.
A Vanishing Point színpadának mélyén három, egymással tompaszöget bezáró vetítővászon határolja a teret, ám az egyes vásznak között marad kb. egyméternyi távolság. A nagy fehér felületeken hol egymástól független képsorok futnak, hol összekapcsolódik a három képrész, szinte háromdimenziós térérzetet keltve. A vásznakon látunk egyrészt '70-es években épült helsinki lakótelepek házait, tereit vagy tóparti naplementét megörökítő archív szuper 8-as filmeket, másrészt modern technikával készült felvételeket, amelyek a színpadon történteket egészítik ki, végül pedig az előbb említett két filmtípus montázsait. A felvételek és a színpadi történések összhangban állnak egymással: egy könyv két oldala között kinyíló makett „megnyílik" a vetítővásznakon is; amikor az egyik szereplő teletölt vízzel egy poharat, a vásznak felülete is „megtelik" vízzel; az építkezésről készült filmen egy daru súlyos betonelemeket emel a magasba, Walo viszont ezalatt az elemeket „utánzó" fa téglatestekkel zsonglőrködik játszi könnyedséggel.
A klasszikus cirkusszal szemben az új cirkusz egyik legfontosabb sajátossága - a műfajok közti átjárhatóság mellett - a színházi értelemben vett tartalom- és érzelemközvetítés, sőt bizonyos szintű történetmesélés. A Vanishing Point (Enyészpont) fő témája az eltűnés. „Bárhol eltűnhetsz" - hangzik az előadás mottója. A vetítővásznak és az azokon megjelenő felvételek az 'eltűnés' szemléltetését szolgálják: egyfelől a filmek egy része (tópart, városi panoráma) kiterjesztik az előadóterem terét a horizontig, így a „végtelenben" megjelenhet az enyészpont, másfelől viszont mind fizikálisan (a vászon), mind virtuálisan (a felvétel) számtalan kanyart, sarkot, zugot rejt, amely mögött a szereplők eltűnhetnek.
Az előadás nyitóképében egy asztali lámpa egyre erősebb fénnyel világít a nézők szemébe, nem tudjuk, ki ül mögötte, csak az asztalra helyezett két kezét látjuk. Egész addig, amíg az egyik kéz meg nem ragadja és el nem fordítja a lámpát, s így láthatóvá válik egy fej nélküli alak. A kezek azonban egy felemelt könyvet kezdenek el lapozgatni a közönség felé fordítva, s annak oldalairól a legkülönbözőbb fejek kerülnek a vállakra, mígnem a leeresztett könyv mögül immár a színész arca néz ránk. Hasonló „trükkhöz" - a valós és rögzített kép közti határ eltörlésének, ám egyszersmind hangsúlyozásának gesztusához - fordulnak az alkotók a későbbiekben is: Hakkarainen mintha a vászonra vetülő saját árnyképének fejéről kapná le a kalapot benyúlva a vetítőfelület mögé, később pedig a két kezével formált galamb-árnyék „önálló életre kel", körberepüli a vásznat, majd visszaváltozik a bűvész kezének árnyékává. Walo, miközben buzogányokkal zsonglőrködik, eltűnik az egyik vászon mögött, ám kivetített, életnagyságú képe abban a pillanatban megjelenik a vetítőfelületen, s közben a buzogányok röptének íve is alig törik meg. Amikor pedig a zsonglőr képe a fal széléhez ér, saját személyében „teszi meg" a két vászon közötti távolságot. A hatást tovább fokozza, amikor a rögzített képsor egyes kockái állóképpé merevednek, miközben a szereplő mozgása tovább folytatódik a filmen, s így a zsonglőr mintegy maga mögött hagyja saját magát - hogy aztán a következő körben ismét „összeszedje önmagát" a vászonról.
A két művész azonban nemcsak térrel és idővel, 'kint'-tel és 'bent'-tel, valóssal és virtuálissal zsonglőrködik, illetve bűvészkedik, hanem mesterségük „hagyományos" eszközeivel is - ám rendhagyó módon használva azokat. Walo a különböző kellékekkel sokkal inkább tánckoreográfiát, mint zsonglőrszámot mutat be, a buzogányokat pedig úgy mozgatja, akár egy marionettbábu lábait. Hakkarainen az előadás egyik legsikerültebb jelenetében nem bűvésztrükkel, hanem a világítás segítségével tűnteti el és varázsolja elő a labdákat: a sötétben felkapcsolódó asztali lámpa fényénél a művészt látjuk unottan az asztalra könyökölni, előtte egy bűvészlabda gurul, egészen az asztal pereméig, ám ekkor kialszik a fény. Amikor újra és újra felvillan, Hakkarainen mindig ugyanabban a pózban ül, a labda pedig ugyanazon az úton gurul végig - újra és újra. Mintha egy film ugyanazon jelenetét néznénk vissza többször (hozzátéve, hogy itt a „visszatekerés" élőben, pár másodperc alatt, vaksötétben és néma csendben történik), ezután kerülhet sor egy-egy finom változtatásra, anélkül, hogy a fény és sötét váltakozásának ritmusa megváltozna: a bűvész más testtartást vesz fel, megjelenik egy újabb labda, majd azonnal el is tűnik, megváltozik a labda gurulásának iránya...
Walo és Hakkarainen a videóművészet és a cirkuszi művészet ötvözésének, a valós és virtuális történések „összemosásának", valamint a hagyományos cirkuszi kellékek rendhagyó használatának segítségével szürreális atmoszférát teremt a színpadra, amely ugyanakkor nem nélkülözi a humort sem. Szürreális komédiájukkal az ismeretlent, a horizonton túli láthatatlan világot keresik, arra kíváncsiak, milyen eltűnni egy különös, feltérképezetlen környezetben, elveszíteni önmagunkat. „Kutatásuk" frappáns és meghökkentő lezárását kínálja az utolsó jelenet: Hakkarainen teletölt vízzel egy poharat, majd „beleveti" magát az ugyanekkor a vetítővásznon is megjelenő vízbe. Egy ideig lubickol, de lassan elfogy a levegője, s már csak lebeg a vízben - vagyis a pohárban. Ekkor Walo belép a színpadra és egy hajtásra fenékig üríti a poharat...
Ville Walo & Kalle Hakkarainen: Katoamispiste / Vanishing Point
Írta: Ville Walo, Kalle Hakkarainen és Anne Jämsä
Díszlet és jelmez: Anne Jämsä
Világítás: Marianne Nyberg
Videotechnika: Kalle Hakkarainen
Animáció: Leena Nio
Koreografálta és előadja: Ville Walo és Kalle Hakkarainen
Helyszín: Trafó - Kortárs Művészetek Háza
