Két remek színész - Kerekes Viktória és Molnár Csaba - és egy zseniális zenész, Dresch Mihály vállalkozik arra az egyedi mutatványra, hogy a Babits Esti kérdése tematizálta „mivégre" helyzetben válogatott módon nevettessenek vagy watteau-i módon szomorítsanak el bennünket.

Érkezésünkkor javában zajlanak az előkészületek: mintha próbavégbe, a beállás utolsó mozzanataiba csöppennénk. A színpadon létra, a színészek „melegítenének", Dresch a nézőtér első sorában furulyázik, de mintha magának tenné, bejátszás gyanánt. (A szinte teljesen üres térben egyébként csak egy hátsó világos kazettákból összeillesztett fal, valamint két kagyló-fotel - egy elöl, egy hátul - utal arra, hogy előadás lesz.) Aztán sötét, és az első meglepetés: a muzsikus, szerepéből kilépve a színpad szélére ül, hogy gépelt lapokról olvassa fel az est középpontjába állított versszöveget. Kétszer elrontja, de ez is belefér, az előadás részét képező, de közülünk jövő nem-színész, mintha a nevünkben pendítené meg az est főtémáját.

Kerekes Viktória, Molnár Csaba

Dresch-sel ellentétben a színészek sportoláshoz vannak öltözve (Kerekes konditeremhez, Molnár uszodához). Ők egy másfajta teatralitás jegyében érkeznek: a színésznő rózsaszín sztreccsnadrágban, kezében mályvazöld és fekete táskával, falhoz tapadva jön. Rugóra járó játékbaba, szaggatottan jár, mozdulataihoz szájával maga ad effekt-hangokat, azt az érzést keltve, mintha nemcsak keze lába, hanem belső szervei is műviek lennének. Gyönyörű pacc, ahogy szatyraiba botolva többször elvágódik, hogy a földön fekve újra kezdje a falnál már látott tapogatózást. A köpenyben és úszószemüvegben érkező Molnár határozottan ül le Dresch eredeti helyére, hogy egy pillanat múlva a színpad elé helyezett trambulin segítségével felugorjon a világot jelentő deszkákra, és szemüvegét felhajtva kihunyorogjon ránk - ezt a gesztust aztán többször megismétli. Ő az, aki másodjára idézi Babits szövegét, hadarva, érthetetlenül olvassa, közben kommentálja is: „mi ez a hülyeség?".

Állandó jelenlétük révén szerepet kap még az előadásban két fekete kutyaszobor, akik afféle tanúként, a színpadi forgóra helyezve és néha tényleg forogva nézik a többieket. Dresch egyszer még meg is simogatja őket, jelezve, hogy semmivel sem élőbbek vagy élettelenebbek a többieknél. Ennél jóval súlyosabb „jelenlévő" az a lemeztelenített csecsemőbaba, akivel Kerekes pontosan úgy ügyetlenkedik, mint a kézitáskáival: próbálná magához vonni őt, de valahogy nem áll rá a keze, mindig elejti. Egyszer úgy, hogy a baba a színpadról a mélybe hull, egyenest a nézők elé. Kerekes ekkor a már megszokott tiktakkolásával és a tekintetével kéri a nézőket, adják vissza neki. Miután nagy nehezen egyikünk rááll az interaktivitásra, és visszaadja a gyereket, ő másodszorra is elejti.

A jó ideig a színpad szélén felejtett baba jelzi a legjobban, hogy miféle tétje is lehet ennek a groteszk bohóckodásba ágyazott másfél órás mivégrének. Az, hogy életünk eltárgyiasul, hogy bábumódra rohanunk ide-oda, majd fitness teremben és uszodában regenerálódunk, nem oldozhat fel az alól a felelősség alól, hogy válaszoljunk a legaktuálisabb (esti?) kérdésre: mit hagyunk az utánunk jövőknek. Persze itt a jelenben előbb még az is felvetődik, hogy konkrétan most, hogyan bánunk velük (és nemcsak velük, magunkkal is).

Molnár Csaba, Kerekes Viktória

Ezt a dilemmát foglalja keretbe a megrendítően szép zárószekvencia: az elülső kagylófotelben ülő Molnár keresztbe tett lábai közé kezeit is befonja, amelyek egy darabig hullámzást imitálva külön élnek. Kerekes ekkor mindkét kezére előbb zoknit, majd egy elegáns cipőt húz. Miután mindketten fölálltak, a színésznő ugyanígy tesz. Szemben állnak velünk: széles terpeszükön áthurkolt kezük a földön, azokon ugyanúgy cipő, mint a lábukon (Kerekesnél is ez utóbbi a mívesebb darab). Aztán megfordulnak, és ahogy így, hátrafelé, akadályoztatva, öregesen kibotorkálnak a színpadról a lassan múló fényben felvételről Babits saját hangján szólal meg az Esti kérdés. Ősképszerűen pontos, mégis modern sűrítés, a Szfinxéhez hasonló feladvány - nekünk: a csecsemőként négykézláb járó színészek-bábok-anima-animusok „mellső lábain" az elegáns lábbeli az érett kort idézi, ám a nehézkes botorkálás a vég felé menetelő ember és asszony képét sugallja. A sok körlégzéssel tarkított gazdag, mégis diszkrét szopránszaxofon, basszusklarinét és népifurulya szólamokat itt már egy sámándobra hasonlító, tengerhullámzást imitáló effekthangszer váltja fel Dresch Mihály kezében.

A rendező, O. Caruso elsőszámú törekvése - alkosson bár „szabályos" mozgásszínházi előadást vagy szabálytalan összművészeti performanszot -, hogy az adott művészek személyiségét kibontva, őket mintegy önmagukként hajítsa mélyvízbe (konkrétan itt: dagályba). A téma vagy a szerep nem mellékesen bár, de mindig ezen a szűrőn át érvényesül. Ebben az előadásban ráadásul a szcenika puritánsága, a jelek egyszerű, ökonomikus működése még inkább felerősíti ezt a szándékot. Dresch Mihály zenei frissessége ebben az alkalmazott formában összecseng puritán és eszköztelen jelenlétével, éppen ez a személyes hitelesség az a valódi trambulin, amitől Kerekes Viktória és Molnár Csaba elrugaszkodhat a figurateremtésben: a fulladás veszélye nélkül lubickolhatnak a dagályban egymással és velünk, alakoskodhatnak felelőtlenül felelősen, kilépve nemcsak a szappanoperák világából, de még igényes kőszínházi múltjuk-jelenük-jövőjük kötelmeiből is. Kiszabadulhatnak egy százévnyi percre abból az örvényből, amely fölött a Babits-vers és a rá emlékező előadás közt eltelt idő víztükre feszül.

Dagály

Kavics - Finita la Commedia koprodukció

Babits Mihály: Esti kérdés című verse nyomán

Alkotó-előadók: Kerekes Viktória, Molnár Csaba, Dresch Mihály

Rendező-koreográfus: Juhász Anikó

Helyszín: Pinceszínház

Bemutató: 2009. május 11-12.

További írások az előadásról az interneten:

Ugrai István: A shoppingoló vízipókembernő, a szaxofonos és a költőarchív

Kutszegi Csaba: Évszázados sima bársonytakaró

Sz. Deme László: Hangulatok, talányok