A színházi közegben szárnyait próbálgató digitális technika képi, téri vívmányai felsorolásszerűen, összefüggéstelenül sorjáztak egymás után a színpadtérben, és didaktikusan vagy egyáltalán nem kapcsolódtak össze a cirkuszi elemekkel, a kortárs tánccal.
Adrien Mondot amellett, hogy informatikus, nagyszerű zsonglőr is, jó ritmusú, kecses mozdulatokkal hajtja körbe-körbe, variálja, bújtatja, ejti és tartja meg teste több pontján is fehér labdáit, üveggömbjeit. Ami talán a legérdekesebb előadásában, hogy a zsonglőrködést mint táncot mutatja be, a tévedés, a hiba is a legnagyobb természetességgel benne foglaltatik mutatványaiban. reTime című, korábbi egyszemélyes előadásában a videótechnika segítségével saját zsonglőrködő testét, mozgását sokszorozta meg, vetítette ki egy (a Cinématique-ban is használt) finom szövésű hálófalra. A reprodukált mozgás lassítása, gyorsítása, megtöbbszöröződése a zsonglőrködés technikáját, a mozdulatokat analizálta. A reTime leginkább a film médiumának korai, az orvostudományban betöltött szerepét idézi, mikor a mozgást, az állatok és ember testi felépítését képkockákra bontva vizsgálták. Ez az analitikus kiindulópont később ritmussá, saját magával és a labdák mozgásával folytatott tánccá alakul, végül kaleidoszkópszerű képpé töredezik : az emberi test kivetülése, a fraktálként a végtelenbe csavarodó kezek és lábak, labdák ornamensévé torzítja az előadó színpadon végzett mutatványát.
Fotó: Dusa Gábor
Azért írok hosszasan erről a korábbi reTime című előadásról, mert az itt még meglévő színpadi és mozgóképi világ egymást erősítő egysége hiányzik a Cinématique-ból. Igaz, a vállalás is egészen más a két mű esetében, a Trafóba elhozott előadásban már nem az ember, a cirkuszművész mozdulatai jelennek meg a vásznon, hanem az ember és a virtuális, vetített tér kölcsönhatásán van a hangsúly. A kétdimenziós kép helyett a szemfényvesztő háromdimenziós hatással kísérletezik a Cinématique. Adrien Mondot zsonglőr és Satchie Noro táncosnő egy virtuális világban vándorolnak, olykor csak belevetetten léteznek, küzdenek, játszanak vagy a fény segítségével eltűnnek, felbukkannak, újra eltűnnek. Nincs meg a folyamatosság, a valahonnan-valahová való haladás érzete, a vetített környezet hirtelen változása az alakok körül egy számítógépes játék kölönböző szintjeinek egymástól igen eltérő közegére emlékeztetnek.
A játék fehér szőnyegen, fénnyel fehérre festett tüllfüggöny előtt kezdődik, Mondot labdáit gurigatja a földön, Noro egy fekete fémdoboz fölé hajol. A következő pillanatban egy hatalmas fekete filctoll sötét kört rajzol a zsonglőr köré a színpadra, majd hevenyészett mozdulatokkal besatírozza az egész táncszőnyeget, egy újabb könnyed mozdulat pedig összegyűri az egész firkát, és újra tisza fehér a színpadkép. Már az előadás elején leleplezik a trükköt: ami a dobozban kicsiben történik meg, az nagyban, éles precizitással vetül ki az egész szőnyegre. A szerepcserével, hogy Mondot játszik a dobozzal, és Noro táncol a térben ez a trükk lírai, szép képekben bontakozik ki. A dobozban még apró kavicsok hatalmas kövekké nőnek kivetítve, ezek képein lépdel a lány előre a színpadon, a billegő köveken egyensúlyozik is, pedig valójában a szilárd talajon áll. Később sekély víz lepi el a teret, a dobozba flakonból egy kis vizet önt a zsonglőr, ha a lány a vízbe lép, ő szétfutó hullámot indít el a dobozban a lába nyomán. A doboz megbillentésével a lány talpa alól is kicsúsznak a kövek, egyre nagyobb vihar dúl a férfi mozgatta dobozvilágban, a lány vergődő tánca, szinte vizesnek tetsző hajának csapásai nyomán kék tintapacák bomlanak szét a háborgó akvarell világban a színpadon, a végsőkig fokozza a zene, a tánc és leginkább a kép ereje a vetített közeg lázadását. De mire elcsitul a tenger, már nem a játékos, kézműves technika képe vetül a színpadra, hanem hirtelen váltással egy fakószürke, szinte fémes vízfelszínt látunk, aminek nem érezzük a mélységét, csak gyanúsan egyforma fodrozódásai nyugtalanítanak műviségükkel. A számítógép konstruált képe lép a „doboz-színpad” helyébe. A két előadó talpa alatt eztán egyre csak egyszerűsödik, pixelesedik, bomlik a mátrix. Nemsokára már csak azt láthatjuk, hogy a sötét űrben négyzethálós, omladozó felszíngrafikán futkosnak hőseink, és ugrándoznak foltról foltra, akár egy pontokért küzdő Nintendo-figura.
Fotó: Dusa Gábor
A virtuális terekben mozgó két alak, a zsonglőr és a táncosnő csak az előadás elején, a dobozzal való érdekes játék során, a vetített közeg segítségével játszik együtt, valamint az előadás végén egy közös zsonglőr számban, mikor Mondot mutatványát próbálja megzavarni, kizökkenteni Noro. (Az érthetetlen dramaturgia újabb fogós kérdése volt számomra, hogy miért szakítják meg hagyományos zsonglőrszámok a virtuális térben való játékot?) Modot és Noro az előadás többi részében párban is magányos utazói ennek az egyre elidegenítőbb világnak, számítógép konstruálta űrnek. Az sem számít semmit, hogy nőről és férfiról van szó, nincs felvett szerepük, figurájuknak nincsen semmilyen személyisége, olyanok ők, mint egy-egy újabb elem a köréjük vetített terekben, mint ujjak, amelyek vakon is ismerik a klaviatúrát, vagy motorikus beidegződéssel keverik az érintőképernyős mobiltelefont játszva a tőlük idegen közeggel. Nincs akaratuk, nincs kifinomult koreográfiája a mozgásuknak, de módosítják a teret, amibe idegen testként belevettettek. Például Satchie Noro egy újabb jelenetben apró fénypontok szabályos rendszerét dúlja fel földközeli csúszkálásával, mintha egy hatalmas mozgásérzékelő felületen táncolna a színpad helyett. A teste hol vonzza, hol ellöki a virtuális elemeket. Máskor hajlongását, leguggolását, forgását egy csapat amorf alakban kivetülő betű háromdimenziós képe követi le, de ez nem kecses táncnak hat, inkább csak egy bemutatónak, hogy mire képes a mai technika.
Ezek a virtuális játszadozások számomra egy fantáziátlan eszköz szerepébe kényszerítették az előadót. Úgy éreztem, hogy egy, talán már a küszöbön álló, áttörő, forradalmi technika, a nézőt teljes testében körülvevő háromdimenziós mozi suta, kezdetleges próbálgatását figyelem. A számítógép konstruálta újdonságok nem váltak számomra színházi élménnyé, a tánc a cirkusz reflexiós közegévé, a látvány sem nyűgözött le igazán. Úgy gondolom, hogy Adrien Modot ezeknek a technikáknak a bemutatására sokkal célravezetőbb módot is kitalált, amikor létrehozta az XYZT című vándorló kiállítást, ahol a látogatók, mint egy Csodák Palotájában, saját maguk próbálhatják ki az x, y, és z vektorokon, három dimenzióban kivetülő és az időben is befolyásolható virtuális téridő csodáját, a Cinématique technikai hátterét.
Cinématique
Compagnie Adrien M
Koncepció, programfejlesztés: Adrien Mondot
Fény: Elsa Revol
Zene, hang: Christophe Sartori, Laurent Buisson
Dramaturg: Charlotte Farcet
Előadók: Satchie Noro, Adrien Mondot
Helyszín: Trafó
További íarás az előadásról:
Videó :
