A fesztiválok „arra jók", hogy ráirányítsák a figyelmet olyasmire (legyen az előadás, kiállítás, műhelymunka), ami zsúfolt hétköznapokon elenyészne. Meg arra is jók, hogy - kulturális küldetés lévén az efféle tevékenység - külön pénzforrást hajtsanak fel az ilyen produktumok számára. Ennek hiányában ugyanis a legtöbb létre sem jöhetne, vagy nem juthatna el hozzánk!
Épp ezért jó, hogy a Budapesti Őszi Fesztivál - méltán kivívott rangjával és a hazai viszonyokat tekintve stabilnak látszó helyzetével - ráirányítja a figyelmet és felkarolja a „rendhagyó" műfajokat is. Ilyennek mondható ugyanis az olyan előadás, mely nem „rendeltetés szerinti" térben zajlik: az olyan színház, amely megszökik a színház kiszámítható, biztonságos teréből. Nos, rendhagyó térben s rendhagyó időben játszódó programokból idén volt még fesztivál is a fesztiválban: a BŐF a sajátja mellett felkarolta az Artopolis Egyesület önálló szervezésű programjait is. Ennek a három alkotásból (s azok többszöri előadásából!) álló csokornak mottója „A város"; olyanok ezek tehát, melyek a városi lét különböző hétköznapi színtereit élik be, oda készültek.
A világ angolszász területein (és nemcsak ott) évtizedek óta dívik az ilyesmi: ennek lehetett tanúja arrafelé a „PLACCC 2008" projekt két szülőanyja, Nánay Fanni és Endrődi Katalin. Úgy gondolták, hiányt pótolnának itthon, s mivel ez anyagiak nélkül, egyedül nem ment volna, „betársultak" a számukra is mértékadó BŐF programjaiba.
Mindeközben az „anyafesztivál" maga is hívott helyszínspecifikus produkciót külföldről: ezek jellegükben nem is helyszínre készülő, hanem a helyszínt beélő történetek.
A PLACCC célja olyan produktumot felmutatni, mely a város és a művész találkozásából jön létre, melynél alkotó elv maga a helyszín, s mely így bele is szól a város életébe, alakítja azt, nem utolsó sorban azzal, hogy olyanokat is elér, akik nem járnak színházba.
Magna Plaza - Wunderbaum
Az október 10-19. között Budapesten látott helyszínspecifikus vendégjátékok kétféle „funkcióval" bírtak. Az egyik, mely szerint az esemény maga nem szól másról, mint az „elvegyülés" tényéről, arról, hogy játszó és néző egybemosódik, egymástól (is) függ: más vezérelv itt nincs. A másik esetében létezik egy alapmű, melyre bár folyamatosan „lecsapnak" a helyzetből adódó véletlenek, annak tartalmi magja minden körülmények között megmarad. A két eset között persze óhatatlanul lehetnek átfedések, ahogy a két szervezés kétféle koncepciója is meglehetősen át-átfedte egymást... Ilyen módon a látott produkciók túlnyomórészt az először említett funkciót vállalták fel, utóbbiba egyedül a holland Wunderbaum társulat Magna Plaza című előadása sorolható.
A fesztivál magasan legjobb (legérdekesebb, legprofibb módon rendezett és előadott) produkciója egy előre megírt jelenetsort „helyez el" a bevásárló központ (Mammut 2) függőfolyosóin. Nézőit olyan pontra ülteti, ahonnan a bejátszott terület minden lényeges helyszíne látható, s mivel így nem lehetne hallani a színészek szavait, - hiszen a pláza nyüzsgő, délutáni élete minden további nélkül zajlik és megy tovább, a „plázázók" legtöbbje közben észre sem veszi, hogy itt egy előadás zajlik, s hogy ők is részei ennek-, fejhallgatókat kapunk fülünkre, ahova a technikus által vezérelve az éppen követendő epizód párbeszéde „befut".
Magna Plaza - Wunderbaum
A Wunderbaum történetében egyfelől én is „benne vagyok", hiszen ugyanúgy beletartozom a környezetükbe, ahogyan az arra járó vásárlók, ugyanakkor az előadók nem rám figyelnek, hanem egymásra, saját sztorijukra. Persze, nem azért tartom ezt a produkciót a látottak közül a legjobbnak, mert személy szerint nem vagyok felelőssé téve azért, ami a művészekkel ott történik (míg a többi esetén sokkal több múlt rajtunk, nézőkön), hanem többek között azért, mert a legkevésbé sem voltak kizökkenthetők a saját meséjükből, bármi történt is a környezetben (nekifutottak valakinek, hozzájuk ért, vagy rájuk szólt egy-egy vásárló), a lehető legprofibb, legőszintébb jelenlétet produkálták. A tini, aki beleszeret sztáridoljába, a szenvedélyesen civakodó pár, vagy a mobilon üzengető, idegesen várakozó fiatalember párhuzamos, emeletről-emeletre játszódó történetei zökkenőmentesen, egészen kiváló színészi munkával, príma zenekísérettel (ezt is csak mi, fizető nézők hallhattuk fejhallgatónkból, akár a szinkrontolmácsolást az angol dialógusok mellé), még órákon keresztül élvezhető lett volna. E sorok írójának azonban 10 perccel még az eredeti játékidőnél is rövidebb jutott, azon az előadáson ugyanis (egy békés szombat délután) bombariadót hirdettek a Mammut 2-ben, s ki kellett üríteni az épületegyüttest. A bejelentést az egyik színésszel mondatták el, s így a nézőnek sokáig tartott, míg megértette, hogy ez már nem része a „show"-nak, pedig belefért volna ennyi őrültség az eddigiek mellé...
A másik PLACCC 2008-program a fesztivál első estjén a Dürer-kert hátsó udvarán kapott helyet. Különös helyszín: elvárásaink pedig magasak, hiszen nagy múltú lengyel társulatot ígér a szórólap. A Teatr Strefa Ciszy úgy kínálja műsorát, mint amely provokálni kíván, s nézői interakciójával a kreativitás, szabadság és félelem kérdését járja körül. Nos, ami az izgalmat illeti, körülbelül 10-15 percig tart, addigra már rájött az egyenruhába öltözött színészek által durván beterelt, szétválogatott, átfésült, lefröcskölt, kiröhögött (stb.) néző, hogy ez itt most végig erről fog szólni: a közönség középiskolás szintű csesztetéséről, s innen már kicsit unalmas. Hogy ez provokáció lenne? Aki annak vette, és nem szereti, ha a pénzéért az előadás arról szól, hogy „no, akkor ti itt most meg lesztek félemlítve, más mondandónk nincs!", az el is megy közben. Ami a félelemkeltést illeti, természetesen nem félünk, hiszen tudjuk, hogy egy ilyen komoly szervezésű program keretében senki nem tehet kárt bennünk, a provokációról pedig annyit: az ilyesmi utoljára a 20. század hetvenes éveiben számított provokációnak. (Valószínűleg a remek lengyel elődök idevonatkozó hagyományai éltetik a jelen művészeiben azt a reményt, hogy erre ma is lehet hatásmechanizmust építeni.) Az előadás címe egyébként: Repülési lecke, nyilván arra céloz, próbáljunk meg kirepülni a „fogságból", tegyük magunkat szabaddá. Ehhez azonban messze nem ad elég indítékot (kivéve - mondom - azoknak, akik elmenekültek közben), mert pimaszsága hiteltelen, ereje egy ilyen szándéknak pedig nem abban van, hogy a színész készakarva rálép a lábamra, ettől nem érzem magamat provokálva, inkább sajnálom, hogy ilyen eszközökkel próbál nálam elérni valamit, amit bizony életemben már nem egy színházi előadás elért úgy, hogy én ültem kint a nézőtéren, „odaát", a színpadon pedig valami torokszorítóan erős történt...
Repülési kísérlet - Teatr Strefa Ciszy
Láttuk tehát a rendezvény két szélsőségét: az egyik „békén hagyja a nézőt", a másik kizárólag a néző bevonásáról szól. A PLACCC harmadik darabjáról én személy szerint azért szorultam ki, mert nem tudok biciklizni: ezt a projektet ugyanis a bejelentkezések nyomán, rendszerezett sűrűséggel biciklire ültetett, s a városba szanaszét küldött nézőnek kell kooprodukálnia: igazi összmunka. Annak indul legalábbis, aztán - amint résztvevőktől hallani lehetett -, kicsit magukra maradnak: oldják meg, tegyék hozzá gondolataikat, ötleteiket...
Semmi kétség, mindhárom típusú műsor (előadás, happening, projekt, kihez melyik kifejezés áll közelebb) erős reflexióra bírja a nézőt, mint akarva is akaratlan résztvevőt. Akinek az életében kevés a játék, kevés a rizikó, vagy kevés az önreflexióra kínálkozó idő és mód, annak ezek az „edzések" nyilván akár sorsfordítók is lehetnek.
Az - immár őszi fesztiválos - utcaszínházak kedves, ártatlan színfoltként jelentek meg a pesti belvárosban két hétvégén, s messze nem érték el a fentiek által megcélzott ingerküszöböt. Ezek az improvizációs etűdök arról szólnak, hogy kijövünk az emberek közé, azok nyilván le fognak minket reagálni, s ebből építkezünk tovább. Az első hétvégét a Kamchatka nevű (a program által nem megnevezett nemzetiségű, mindenesetre latin nevű művészekből álló) mímes csoport játszotta be egy-egy órára a Blaha Lujza téri, valamint a Nyugati téri aluljáróban.
Repülési kísérlet - Teatr Strefa Ciszy
Bőröndjeikkel egyszerre csak megjelentek, bámultak az emberekre, azok meg visszabámultak rájuk. (Közben tévéstáb dolgozik, az arra járók közül többen megjegyzik: „benne leszünk a tévében!"). Aztán egyikük lassan elindul egy csatornanyílás felé, s a többi lassan utána. Benéznek a metróba, kinézik egy járókelő kezéből az ételt, kuncsorognak a pékségnél, lehasalnak, kúsznak, mindezt kicsit megrettenve bámuló, megmerevedett arcokkal. A forgatókönyvet maga az aluljáró írja: a szervező erő az, ami ott található, vagy éppen történik, legyen az egy hirtelen villamos zörgés felülről, egy kiskutya vakkantása, vagy felhangzó gyereksírás. Kellemes bohócéria: a nézőkre való reagálás nem bántó és a legkevésbé sem agresszív, bár egy 15-20 perc múlva már nagyon sok meglepetés itt sem éri azt, aki már rájött, mi mozgatja ezt a produkciót. Az előadók ugyan kizökkenthetetlenek: remekül összejátszanak, de az azért látható, ahogyan lesik a „vezért", aki a következő gesztusra rástartol, hiszen együtt kell lenni: a játék vezérmotívuma egy fajta arctalan, unisono birka-lét.
A hetet a Barreras elnevezésű spanyol utcaszínház egyszemélyes előadása zárta. Helyszín ugyanitt: a két aluljáró, felváltva. Én egy Nyugati téri menetet láttam Inaki Mata játékából. Az alap egy fergeteges ötlet: tolószékest „csinált" magából, de úgy, hogy a néző csak nagyon hosszas szemlélődés után jön rá, hogy a kerekes széket hátulról irányító ember, s az, aki benne ül, egy és ugyanaz a személy: egyik fele itt, másik ott, a többi bábművészet. Ez így önmagában abszolút díjnyertes dizájn, a vele történő játék a nép között pedig inkább szórakoztató, mint ízléstelen, bár súrolja annak határait. Kényességem természetesen arra vezethető vissza, hogy a testi fogyatékkal történő „viccelődés" nem tartozik az általam etikusnak tartott dolgok közé, a játék azonban szerencsére meglehetősen ártatlan. A művész egyedül van, sokkal inkább megteheti hát, hogy váratlanul elkap egy s más adódó lehetőséget: a járókelők, s a forgalom adta magas labdákat. A villamosmegállóban ráadásul épp tumultus: leállt a Combino-forgalom a körút egy adott szakaszán, így aztán kész tülekedés a művész után hajtani. Nézői minőségben történő csörtetésünket a BŐF emberei segítik: élénk narancssárga egyenruhájukban, a BŐF négyszögletes zászlójával kezükben jelölik ki a performansz terét. (A helyszínbiztosítás a Kamchatka esetében is így történt: ez óriási segítség, biztonságérzetet nyújt előadónak és nézőnek egyaránt). A Nyugati pályaudvar előtt hippi dobos játszik éppen: remekül reagálnak egymásra: kialakul egy „pas de deux", de az a bácsi is kedves színfolt, aki kioktatja spanyolunk hátsó felét: „még neked sem szabad átmenni a pirosban! Várd meg, míg zöld lesz a lámpa!"... Amúgy az emberek ma itt pozitívak: talán mert gyönyörűen süt a nap, vagy mert ez most éppen így jött össze.
Valóban, a helyszínekre kikerülő, azokat beélő produkciók esetében rengeteget számít az, hogy „most éppen hogy jön össze" mindaz, amitől működik az ügy: hogy a néző is kapjon, a művész is ki tudja adni magából, amit szeretne, s hogy a néző is adjon, s a művésznek se kelljen erőszakoskodnia céljai elérése érdekében. Itt volt ilyen is, olyan is. Méltó az őszi fesztivál (immár el is várt) rizikóvállalásához.
Wubderbaum
Jászay Tamás: Megfigyelési ügyek
Teatr Strefa Ciszy
Papp Tímea: Kísérletezni tudni kell
Kamchàtka
Lengyel Péter: Urbán poétika egy az egyben, avagy utcaszínház a Blahán
Papp Tímea: Kísérletezni tudni kell
Barreras
Papp Tímea: Iñaki Mata és az ő korlátai
