Az alkotók válasza a kérdésre a fent említett elkerülhetetlen áldozati szerep. Megoldás nincs, a tanulság elmarad. A Don’t Eat Group performansza átemeli a keresztre feszítés motívumát a 21. századba egy korábban rögzített utcai és egy, a szemünk előtt történő akcióban. Ezek kezdettől párhuzamosan haladnak, az egyik egy Deák téri felvételről, a másik a Trafó színpadterét teljesen beborító filmszalag-tenger közepéről.

A televízió médiuma, mint a modern kor csendes elnyomója és fogva tartója, saját eszközei által jelenik meg a Landscape-ben. A tizenkilenc kamera, mikrofon és az egymás melletti öt kivetítő folyamatosan közvetít az előadásról és a fegyelmezett közönségről, amely, nem mellesleg, akaratlanul ennek a show-nak is részese lesz. Újfent bebizonyosodik: azé a hatalom, aki a tekintetet birtokolja. A néző egy szóval sem tiltakozik az előadás előtt kezdődő felvételek, valamint a belépés után arcába nyomott kamera és reflektor ellen, az ellen, hogy egyszercsak ő is megjelenik a kivetítőkön. A darab koncepcióját igazoljuk azzal, hogy semmit sem teszünk az intimszféránkba belépő hatalom ellen, amit ez esetben felesleges volna a művészet szentségével megindokolni. Potenciális áldozattá lépünk elő.

A darab központi figurája, az éppen aktuális áldozat egy látszólag véletlenül kiválasztott, ránézésre teljesen átlagos néző (Peer Krisztián), aki a korántsem kedves, fekete szkafanderes, néma erőknek engedelmeskedve először alsónadrágra vetkőzik, majd hagyja, hogy „keresztre feszítsék”. Megkapja a maga töviskoszorúját, melyen a tüskék helyén minikamerák veszik több irányból az őt bámuló közönséget (ez a kép a kivetítőkön látható). Természetesnek veszi, ami vele történik: a keresztet, a kamerákat, azt, hogy az erők folyamatosan több oldalról szurkálják és filmezik. Elfogadja, hogy belőle is áldozat lett. Kálváriája az élő zaj-zene és a háttérben felvillanó képek egyre fokozódó zaklatottságában is megmutatkozik. A trombita, a hegedű és az akusztikus zörejek tökéletesen kiegészítik az előadás vizuális síkját. Egy ponton az öt projektor öt másik keresztre feszítettet vetít a háttérben, akik mind középkori vagy reneszánsz képek krisztusi helyén tűnnek fel. Miközben ezek a keresztek megmaradnak, az eredeti festmények helyén médiaszemélyiségek, politikusok és hírműsor-szerkesztők arcképei jelennek meg. A jelen áldozata ezalatt végig maga elé beszél, de szavait a nagy zavarban a testére erősített mikrofon ellenére sem lehet kivenni – pedig a nézőben megvan a szándék, hogy meghallja őt. Kétségtelenül ez az előadás legerősebb tíz perce.

A Don’t Eat Group performansza erőteljes eszközeivel képes arra, hogy magával ragadja a nézőt, akit, bár mindent pontosan ért, mégsem engedi szabadon az akció. Kár, hogy ez a lendület az előadás utolsó harmadában jócskán alábbhagy. Amikor a keresztről való levétel után az áldozatot bekamerázzák – még ekkor sincs nyugodalma –, az előadás, főleg a korábbiakhoz képest, értelmetlenül elhúzódik, vontatottá válik. Ez a kontraszt közel sem éri el a kellő hatást. Katarzis nélküli előadás a Landscape, holott a tragédiának pont abból a kezdetben domináns érzésből kellene fakadnia, hogy akár közülünk, nézők közül is kikerülhet a soron következő áldozat. De az előadás végére már rég elfeledtük, mi is a veszély.

Landscape

Don’t Eat Group

Koncepció: Juhász András
Díszlet: Diák István
Jelmez, speciális kellékek: Juristovszky Tamara
Videó: Juhász András, Péter Boldizsár
Zene: Sőrés Zsolt, Bátki Viktor, Franz Hautzinger
Urbanizer: Bernáthy Zsiga, Gábor Marci, Barnie

Helyszín: Trafó