Két főszereplője van az előadásnak: a magyar származású, immáron húsz éve Hollandiában élő Ardai Petra és holland férje, Luc Van Loo, aki kedvesen üdvözli a nézőket a Kálvin téri szálloda függőfolyosóján a bárban, mely most nézőtérként funkcionál. Egyszerre vagyunk az utcán és az épületben - ez a sajátos nézői pozíció az előadás fő helyszínére, a köztérre tesz erős utalást, ott is vagyunk és nem is. A székek az utcára, az Üllői út irányába néznek, azokon egy-egy fülhallgató, melyek legalább olyan fontos kellékei, közvetítő elemei lesznek az előadásnak, akárcsak az ablakokra erősített kisebb képernyők. Ezeken keresztül halljuk és látjuk Petrát, aki bekamerázott és bemikrofonozott válltáskájával az utcán miniinterjúkat készít a nemzeti hovatartozásról. Klasszikus voyeur pozíció.

Egészen pontosan arról kérdezi a megszólítottakat, hogy - ahogyan férje szeretné - visszaköltözzenek-e Magyarországra vagy sem. Ez természetesen egy olyan kérdés, melyre nem lehet objektíven válaszolni. A miértek megmutatják a másik válaszait, gondolatait is. Alapvető társadalmi kérdések kerülnek elő az interjúk során, általuk a politikamentes és a kevésbé politikamentes hazaszeretet, társadalmi, gazdasági kérdések. Ezek alapján talán dokumentarista színházi projektként lehetne a legpontosabban aposztrofálni az előadást: az alkotók a valós életben, de a színház formavilágán keresztül keresik a választ kérdéseikre.

Az előadásban két sík váltakozik folyamatosan. Az egyik a jelen síkja: látjuk (és halljuk) Petrát az utcán, és a beépített kamera által azt is, akivel beszélget. Luc többször beleszól ebbe a beszélgetésbe, amit csak Petra, illetve mi, nézők hallunk. A másik a múlt síkja, a régmúlté és a közel múlté, Petra kiutazásának napjától 2009-ig. Miközben Luc a kamerával a Kálvin tér és környékének apró helyeit kutatja, a fülünkben Petra hangja mesél az elmúlt húsz év tapasztalatáról és a hozzájuk kapcsolódó gondolatokról. Naplószerű bejegyzéseket hallunk, melyek egytől egyig, legyen szó a kislányukról vagy a késő este magas sarkúban, esőben való biciklizésről, mind a nemzeti identitás kérdését feszegetik. E két sík közül előbbi a valós életet használja, utóbbi klasszikus elbeszélés. Az előadás által rendezőelvként használt intermedialitás köti össze és rendezi egységgé ezeket.

Hogy Petra kérdésére mit válaszolnak a megszólítottak, minden alkalommal szükségszerűen más lesz. Nem lehet megjósolni, hogy a válaszadók hogyan reagálnak arra a kérdésre, hogy érdemes-e visszajönni Magyarországra vagy sem. Október 5-én történetesen mindkét tábor képviseltette magát, azok is, akik igent, és azok is, akik nemet válaszolnak. E válaszok részleteiben a hazai élethelyzet, a társadalom, a közélet megítélése köszön vissza. És bár minden esély megvan arra, hogy lassú rossz hangulat alakuljon ki a beszélgetést hallgató nézőkben, az előadás nem csap át komorságba, Luc-nak köszönhetően. Míg Petra lehetőségeinek kontúrjai határozottan a kérdező szerepébe szorították, addig férje csak a nézők és Petra fülének hallhatóan kommentálja az eseményeket, amivel a - szintén sztereotípiaként meghatározott - nyugat-európai nyitottságot és gondolkodásmódot képviseli, mely az utca valóságát ironikussá enyhíti.

Külön bája az előadásnak, hogy a bő egy óra alatt megszólított kb. tíz ember hűen reprezentálja azt az emberi és gondolkodásbeli sokszínűséget, melyet a jól működő előítéletek előre megsúgnak. Ugyanígy, nem meglepő módon, a mindenkori közönség feltehetőleg úgy reagál a látottakra és hallottakra, ahogyan arra számítani lehet: mindenfajta kirekesztést, túlzott vonalasságot fejcsóválva fogad. Tökéletesen működnek a közhelyek és a sztereotípiák.

SPACE: The Place Where We Belong (A hely, ahova tartozunk)

PLACCC Fesztivál

Koncepció: Space

Szöveg: Ardai Petra

Videókoncepció: Marloeke van der Vlught

Audióvizuális rendszer: Luc van Loo

Hang: Luc van Loo, Guy Amitai

Technika: Bokor Péter

Dramaturgiai tanácsadó: Edit Kaldor, Chris Keulemans 

Szereplők: Ardai Petra, Luc van Loo és a járókelők az utcán

Helyszín: Hotel Mercure Budapest Korona, Bridge Bar

Időpont: 2009. október 5.