A Fogasház pár négyzetméteres, galériázott terében minden fehérre van festve. A falak, a lépcső, a gerendák, az egyetelen szék, amit a színészek használnak, a plüss szőnyeg is fehér a törtfehér járólapon. Nem kerülünk kívül az időn, születés előtti, halál utáni fehérségbe, a terem két ablaka közül az egyik előtt nincs fehér falemez, a járókelők be-belesnek, telik az Akácfa utca ideje is. A taxiban idős néni; két srác fél cigarettányi időt szán az előadásra; sokan nejlonszatyrokkal a kezükben sietnek haza az este kivilágított feketéjében.

Ágens - Fotó: Dusa Gábor

A nőInTime mind a két szintet használja, a néző helye nem rögzített, szabadon járkálhatna, le és fel a lépcsőn. Hogy kevesen teszik meg, abban talán szerepe van, hogy a jegyszedők kedvesen közlik, a galéria tizenöt embert bír el. A felső tér zártabb, otthon jellegűbb, Bakos Éva idősebb asszonya tartózkodik itt legtöbbet. A lenti tér nappaliszerű, ide érkezik meg utcai ruhában Madák Zsuzsanna, kezében rózsaszín iPaddal. Ez később civil személyiségének emlékezetetője lesz. Állásinterjúra jön az egyetelen ajtón, ami a térbe vezet, ugyannyira nem értve a helyzetet, mint a többi néző. Az ő útján mehetünk ebben a fehér időben. Közte és Ágens között sejlik fel a birtoklás-önzetlenség, vágy-kisajátítás problémája, Rainer Werner Fassbinder Petra von Kant keserű könnyei című darabjától ihletve. A szolgálatra jelentkező kezdetben alázatos. Míg várakozik, a széken ülve a csellistához fordul, hogy ő is nekik dolgozik-e. Kallai Nóra zenéje végig erőssen együtt él az akciókkal, mozdulásokkal. Itt távolságtartóan igennel felel. Ezután a beavatás, befogadás szertartása következik. Ágens hangjával egy nő életútját járja be, míg Madák Zsuzsanna magára ölt egy fehér kimonót, arcát fehérre festi. Sámánok torokénekének misztikumában szólal meg kislány gügyögés, asszonyi sóhaj és az öregek nyöszörgése. Később, Madák lázadásakor egy diszkósított pop-dal egyszerű hangszerelése és fülrázó basszusa hoz könnyed lépteket az idő hangokkal sűrített fehér futóhomokja után. Bakos Éva asszonya, a háttérbe húzódva figyeli a két fiatalabb harcát, az idő bölcsessége és talán félelme vezeti pontos mozdulatait. Az előadás keleti ihletésű zenei világában és jelrendszerszerű játéknyelvében éppúgy, mint a jelmez- és térválasztásban.

Fotó: Dusa Gábor

Mind a két szinten láthatunk egy kivetített valós idejű képet a másik szint eseményeiről. Az alsó projektor időnként útnak indul. Egy fehér kimonós, keletiesen hátrafogott hajú srác mozgatja, kinek nevét nem tünteti fel a színlap. Boltíves téglapincében feltűnő férfiarcokat vetít először Ágensre, majd Madákra, aki ezt szenvedve viseli; Bakos elhárítja a vetítési kísérletet. Két körszakállás férfi van még, magabiztosan járkálnak a térben és az előadásban, egyszer az egyik színészt is átlépi valamelyikük. A hosszú hajúnál kamera, a rövid hajúnál fényképezőgép. Civilben vannak, talán nem részei a produkciónak alkotói intenció szerint, a helyzet belekomponálni látszik őket.

Ágens végül egyedül marad a térben, előbb a fiatal nő öltözik vissza civilbe és távozik, majd az idősebb  is. A születés és a halál is elhagyja a lelket, életbe vetve magányosan fekszik a plüssszőnyegen.

nőInTime

Ágens Társulat

Szöveg: Ágens, Rainer Werner Fassbinder

Jelmez: Béres Móni

Smink: Gerő Szandra

Filmek, videótechnika: Lenz Tünde

Dramaturg: Madák Zsuzsanna

Rendező: Ágens

Szereplők: Ágens, Bakos Éva, Madák Zsuzsanna

Viola da gamba, cselló: Kallai Nóra

Helyszín: Fogasház

További írások:

Nyulassy Attila: Nézhetünk

Fotógalériák:

kni

Sallai András