– Gyermekkorodban mi volt az első meghatározó művészeti élményed?
– Apám a Kinizsi moziban (később Blue Box) volt moziüzemvezető, gyakorlatilag 10 éves koromig ott éltem. A mozit nagyon szerettem, de abból az időszakból nincs meghatározó filmélményem. Aztán 10 évesen epilepszia gyanújával kerültem a Heim Pál Gyermekkórházba, majd onnan, hogy folyamatos ellenőrzés alatt legyek, bezártak egy nevelőotthonba, ahol az információk sajátos formát öltöttek. Depresszióra hajlamos voltam, és állítólag öngyilkossági kísérletem is volt. Abban a szabadság-hegyi, kistavas, erdős, gyönyörű villában négy évig éltem. Harmincan voltunk, olyan volt, mint egy tanyasi iskola, elsőtől nyolcadik osztályig együtt tanítottak minket, év végén vizsgázni kellett. Hétvégeken hazajártam, ezek furcsa családi ünnepek voltak, sűrítve kaptam meg mindent.
– Az intézet után kinyílt előtted a világ?
– 14 évesen, 1973-ban, az intézet után, hogy kontroll alatt legyek, egy kollégiumba kerültem. Ott összeismerkedtem a harmadik-negyedikes gimnazistákkal, akik öntötték rám a kortárs infót, hanglemezeket. Nem volt lemezjátszóm, így az ismerősöknél házaltam, hogy át tudjam venni azokat. Pink Floyd, Emerson Lake & Palmer, Jethro Tull, Steve Reich, John Cage – azóta sem tudok tőlük szabadulni. Aztán jött a Satyricon és a Weekend, Fellini és Godard, az Éli az életét. A kisképzőben, a város közepén, kiéhezve a művészetre nagyon gyorsan magamba szívtam mindent. Utána mint nyitott, szemlélődő fiatal, azonnal avantgarde közegbe kerültem.
Összeállításunk a hivatásos és független magyarországi bábszínházak előadásait szemlézi, alkotóinak portréit mutatja be.
Kötetünk a legfontosabb magyar gyerekszínházi műhelyeket mutatja be.
Kevés olyan élő klasszikus van, mint Csehov. Kötetünk a darabokat és legjelentősebb magyar előadásaikat mutatja be.
Kovács Gerzson Péter immár húsz éve tartja társulat nélküli társulatát a kortárs magyar táncművészet élvonalában. Kötetünk erről az időben megtett útról szól.
