A Felelősségem tudatában kijelentem dokumentumszínházi előadás, amely egy roma lány kilenc évét (valószínűleg élete legnehezebb éveit), identitáskeresésének folyamatát követi végig. A történet Alina életének két fordulópontja között feszül: a lány családja „normális” életet él, egész addig, amíg ki nem lakoltatják őket, s roma rokonaikhoz nem költöznek egy bukaresti cigánygettóba (amelyet Alina mindvégig „az udvarként” említ). A lány ekkor 10 éves, és roma származásának kérdése egyszerűen fel sem merül benne. E ténnyel akkor szembesül, amikor apja romani nyelven kezd el beszélgetni az addig sosem látott rokonokkal („Nem tudtam, hogy apám nyelveket beszél.”) Alina életének másik fordulópontját (kilenc évvel később) a temesvári roma fesztivál jelenti, ami mind a romák, mind a nem romák között nagy népszerűségnek örvendő, ám igencsak kommercializálódott kulturális rendezvény, a lány mégis ott éli át azt az élményt, amikor hirtelen büszke lesz roma identitására. A tudatlanságtól a tagadáson keresztül a büszkeségig vezető folyamatot meséli el Alina a monodrámában.

Az előadást követő beszélgetés során mind a színésznő, mind David Schwartz, a produkció rendezője kiemelte azt a rendkívül fontos körülményt, hogy sok dokumentarista előadással ellentétben nem egy „kívülálló alkotó” (dramaturg, rendező), hanem maga a „főszereplő” érezte magában a késztetést, hogy élete egy nehéz szakaszának történetét színpadi formába öntse és megossza a közönséggel. Alina korábban létrehozott már három kisebb (utcaszínházi) előadást, amelyek a diszkriminációra, a romák ellen elkövetett erőszakos cselekményekre hívták fel a figyelmet, valós élettörténetekre támaszkodva, idővel pedig egyre erősebbé vált benne a vágy, hogy saját tapasztalatait és küzdelmeit is színre vigye. A Felelősségem tudatában kijelentem történetébe nem keverednek fiktív elemek, az előadás csakis valós eseményeket dolgoz fel, amelyeket mindvégig Alina szemével látunk – vagyis a monodráma rendkívül fontos mozzanata, hogy roma szemszögből mutatja be a romák helyzetének, életének, problémáinak egy szeletét.

Alina saját történetét meséli el, a színpadon nem válik karakterré, mindvégig önmagát „alakítja”. Minden bizonnyal Alinának e nehéz színészi kihívásra adott válasza, művészi megoldása a visszafogott, kissé szögletes, sőt néha esetlen viselkedése, szenvtelen hanghordozása a színpadon (ami szembeötlő ellentétben áll Alinának a közönségtalálkozón tapasztalt – már-már mesterkélt – magabiztosságával és lendületességével). David Schwartz rendezésének egyik alapvető követelményét jelentette, hogy a színésznő visszafogja, fegyelmezze dinamikusságát a színpadon, máskülönben képtelen lenne kontrollálni az érzelmeit a lelkileg gyakran igencsak megviselő jelenetekben. Ugyanakkor Alina az előadást követő beszélgetésen azt vallotta, hogy saját maga „kiadásánál” sokkal nehezebb volt más emberekről (főleg anyja bebörtönzéséről) beszélnie. Alina tehát nem „játszik”, nem alakít szerepet, s kizárólag akkor válik kevésbé visszafogottá, amikor a roma rokonokat utánozza – ekkor mintha egy pillanatra életre kelne a színpadon az „udvar”, ám ezt követően Alina azonnal vissza is húzódik a szenvtelen játékmód mögé.

A történet mindvégig bizonyos ellenpontok, egymásnak feszülő események, hangulatok mentén épül fel, ám e széttartás nem erőlteti rá magát az előadás struktúrájára. Alina élete egyik legboldogabb pillanatát éli át, amikor egy fiú a tenyerébe írja a telefonszámát, ám rögtön ezután élete legszörnyűbb pillanata várja, amikor hazaérve azt látja, hogy anyja megölte a munka- és szállásadójukat. „Legkúlabb” szülinapját a kedvenc zenekarával tölti, ám otthon apja egy kilakoltatási paranccsal fogadja. Amikor a középiskolában megkérdezik az osztályt, hogy ki szeretne egyetemre jelentkezni, Alina feltartja a kezét, pedig minden gondolatát az foglalja le, hogy reggel egy patkány szaladt ki a ruhái közül.

A monológ filmszerű snittekre tagolódik. Felváltva hangzanak el a lány kamaszkori (eredeti) naplójából származó idézetek, valamint az előadás számára írt szövegrészek – Alina az előbbieket mikrofonba, az utóbbiakat hangosítás nélkül mondja el. Hasonlóképpen eredetiek az írásvetítővel a színpad hátsó falára vetített rajzok, fotók, kollázsok is, amelyek szintén Alina naplójából származnak. A lány hol félénken, hol játékosan, hol némi ingerültséggel helyezi a vetítő lapjára a képeket, amelyek aztán mind egy dobozban végzik, amely ugyanúgy lehet szimbolikus szemeteskuka vagy az emlékek tára. A diákkorunkat felidéző írásvetítő azonban a színpadi világítás kiegészítéseként is szolgál: egyes szövegrészeknél Alina beleáll az éles fénybe, máskor elvakítja vele a nézőket vagy csak a tenyerébe írt láthatatlan telefonszámot világítja meg vele.

A monológrészletek közötti átvezetésként a szintén a színpadon ülő Cătălin Rulea, a darab zeneszerzője szolgáltat zenei aláfestést – ám nem hangszerekből, hanem csupa használati tárgyból csalja elő a dallamokat. E tárgyak (az írásvetítőhöz hasonlóan) egy iskolásgyerek mindennapjait idézik meg: vonalzók, üdítősüveg, fém kekszesdoboz, xilofon, „ördögnyelv”. Időnként Alina is „besegít” a zenélésbe egy ócska rádiósmagnó gombjait kapcsolgatva.

Az előadás címe Alina nyilatkozatára utal, amelynek segítségével a lány (18. évének betöltése előtt alig fél évvel) állami gondozásba került, miután felelőssége tudatában kijelentette, hogy életkörülményei akadályozzák a továbbtanulásra való felkészülésben. A lány története egyfajta „sikersztorinak” tekinthető, az érettségi után felvették a színművészeti egyetemre, fél évet New Yorkban tanult, most pedig Londonban ösztöndíjas. Naplójában nem egyszer biztatja magát, hogy erős maradjon („vasakarattal kell harcolnod, ha ideális életet akarsz”), pontokba szedett szabályokat alkot magának, felkiáltójellel írja fel az írásvetítő fóliájára, hogy „I want a career!”. Amikor azt hallja, hogy a háta mögött „cigányoznak”, csak azt ismételgeti magában: „nem érdekel”. Az igazi sikert, a valódi fordulópontot azonban mégsem az „udvarból” való kikerülés, a továbbtanulás lehetősége jelentette számára, hanem az, amikor elfogadta roma származását. Az eladás utolsó mondata a monodráma korábbi összetett lelki folyamatai után némiképp leegyszerűsítőnek, „rózsaszínnek” hathat, ám – ahogy ez a művészekkel folytatott beszélgetésből kiderült – Alinára valóban ilyen villámcsapásszerűen köszöntött rá a pillanat, amikor hirtelen büszke lett identitására. „Belenézek a kamerába, és azt mondom: Alina Şerban vagyok, roma származású. Életemben először mondom ezt anélkül, hogy a következményekre gondolnék, anélkül, hogy arra gondolnék, valaki el fog ezért ítélni.”

Felelősségem tudatában kijelentem

Teatrul Luni de la Green Hours és tangaProjekt

Díszlet: Adrian Cristea

Zene: Cătălin Rulea

Dramaturg: Alice Monica Marinescu

Rendező: David Schwartz

Szereplők: Alina Şerban, Cătălin Rulea

Helyszín: MU Színház

Időpont: 2011. november 28.

Más is látta:

Szoboszlai Annamária: Maci a polcon

Tompa Andrea: Nagyon akarni