Füst Milán 1914-ben írt klasszikus drámájának, a Boldogtalanoknak ebben az évadban két bemutatója is volt[1]. A Radnóti Színházban Csányi Sándor, Petrik Andrea, Csomós Mari, Wéber Kata főszereplésével Szász János modernkori sorstörténetként állította színpadra a darabot. Az előadást Sándor L. István elemzi.
Az előadás kezdőképében egy meztelen nő zuhanyozik. Nem felfrissülni, inkább megnyugodni akar. A fáradtság, feszültség nemcsak görnyedt testtartásából érződik, hanem abból is, hogy a zuhanyrózsát maga fölé tartja, és a vizet csurgat a fejére. (Később majd egy másik szereplő is úgy akarja megnyugtatni a nőt, hogy kinyitja a zuhanyt, és vizet enged a fejére.)
Meztelenség, kiszolgáltatottság, fáradtság, reménytelenség érződik a kezdőképből. Még azt sem tudjuk, hol vagyunk, kit látunk, de azt már sejtjük: nem könnyű élni. Hogy az egyedüllét nehéz pillanataiból kell erőt meríteni a mindennapokban való küszködéshez.
Szaniter világ
A kezdőképben látható zuhanyozás ugyanakkor felhívja a figyelmet az előadás látványvilágára is. Az előadás díszlete rendkívül egyszerű, mégis sokatmondó. A színpadot szürke maltercsíkokkal tagolt (összeillesztett) zöldes falak alkotják, amely a nézőtéri merőlegestől ferdén el van forgatva. (Így az a benyomásunk, mintha egy szűkös belső tér egyik sarkát látnánk.) A legfeltűnőbb azonban az a színpadon, hogy a jobb oldali falat teljes egészében szaniterek alkotják: zuhanyzó, mosdókagyló tükörrel, bidé és vécékagyló, mögöttük vízvezetékcsövek. Antal Csaba díszletének érdekessége, hogy a szaniter-sor egy szinttel magasabban is megismétlődik. Olyan ez, mintha egyikét látnánk az azonos szerkezet szerint felépülő lakásoknak. Így hát az a benyomásunk támad, hogy az, ami a színpadon történik, az más lakásokban hasonlóképp zajlik. Az egyedi történet valami általánosról beszél.
Ugyanakkor Antal Csaba díszlete (amely inkább csak a nézőtér bal oldaláról nyújt igazán erős látványt) azzal, hogy nem zárja ajtók mögé, hanem a lakótérrel egybenyitja a mosdók és vécék világát, egyfajta emberi létállapotra irányítja a figyelmet. Arra, amelyben a testi, zsigeri működés a meghatározó, és valójában akkor is ezek jelentik a fő motivációt, amikor érzelmekről, emberi döntésekről beszélnek a szereplők. Ezt hangsúlyozzák a játék azon pillanatai, amikor a darab szereplői valóban használják a szaniterek világát: zuhanyoznak, mosdanak, beledobnak valamit a vécébe, beleköpnek, belehánynak, belepisálnak. Nem ezek a naturális gesztusok uralják az előadást. De megtörténtük azt érzékelteti, hogy a szereplők természetes módon élnek együtt a testi-zsigeri lét késztetéseivel. Nincs titkolnivalójuk erről. Sőt mintha valahol ez irányítaná az életüket.
[1] A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Koltai M. Gábor rendezte bemutatójáról előző számunkban közöltük Forgách András elemzését.
Összeállításunk a hivatásos és független magyarországi bábszínházak előadásait szemlézi, alkotóinak portréit mutatja be.
Kötetünk a legfontosabb magyar gyerekszínházi műhelyeket mutatja be.
Kevés olyan élő klasszikus van, mint Csehov. Kötetünk a darabokat és legjelentősebb magyar előadásaikat mutatja be.
Kovács Gerzson Péter immár húsz éve tartja társulat nélküli társulatát a kortárs magyar táncművészet élvonalában. Kötetünk erről az időben megtett útról szól.
