Mindez az életben persze korántsem tűnhetett ilyen mulatságosnak. Egyik napról a másikra koreográfus, vezető és színpadi művek nélkül maradni feltehetőleg egyet jelentett volna az azonnali, biztos összeroppanással más társulatok esetében. Nem úgy a Győri Balettnél. Az együttes immár másodszor bizonyította be ország-világ színe előtt, mire is képes az összefogás. „Minket a kollektív erő segített, ami másokban nem volt meg”1[1] – nyilatkozta Kiss János Bombicz Barbara már többször idézett könyvében, ami egyaránt érvényes az együttes 1979-es születésnapjára és 1991-es újjászületésére is.

A korabeli interjúkból kitetszik: a társulat egy pillanatig sem gondolta azt, hogy most aztán mindennek vége. Nem vette fel a Markó által odadobott kesztyűt, nem kezdett el viszontvádaskodni, s nem perelte be őt a játszott koreográfiák letiltása miatt – pedig, valószínűleg, ezt is megtehette volna. Egy – Dr. Boytha Györggyel, a Szerzői Jogvédő Hivatal akkori főigazgatójával készült – interjú ugyanis világosan rámutat arra, hogy írásbeli szerződés esetén az alkotó csak „írásbeli nyilatkozatával… és alapos okból vonhatja vissza a már megadott előadási engedélyt”, ám ez esetben meg kell(ett volna) térítenie a jogszerű felhasználónak (ti. a színháznak) okozott kárt2[2]. Türelemből, mértéktartásból tehát példásra vizsgázott a csapat. Per és perlekedés helyett inkább megszervezte, és újraépítette önmagát, talán számot sem vetve igazán a feladat nagyságával. Az együttes még a nyári szünet előtt levelet fogalmazott Botos Gábornak, a megyei közgyűlés elnökének, hogy „a táncosok Markó Iván igazgatói felmondásának elfogadását kérik”, hozzáfűzve, hogy „…a Győri Balett biztonságos működése érdekében egy demokratikusabb, kiegyensúlyozottabb vezetésre van szükség.”3[3]