A pécsi fórumon sok szó esett az előadó-művészeti törvény erényeiről és hibáiról. Szóba került az a kérdés, hogy miképp befolyásolja a törvény a tánc- és színházművészet finanszírozását, illetve hogy milyen alapelvek szerint és hogyan történik a támogatás elosztása. Felmerült az a probléma, hogy miért csak az önkormányzati fenntartású együttesekre érvényes a törvény, illetve hogy valóban ösztönzőleg hat-e az önkormányzatok támogatására. Felvetődött, hogy helyes-e pusztán két kritérium, az önkormányzati támogatás, illetve a nézőszám alapján meghatározni a támogatást.
A finanszírozás kiszámíthatósága
Sándor L. István: Először nyilván arról kellene beszélni, hogy mire való a törvény, illetve hogy az első tapasztalatok szerint beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket.
Kiss János: Nagyon bízom abban, hogy a tisztelt kollégák ismerik a törvényt. Tehát nem akarom részletesen elmondani, hogy miről rendelkezik. Azért azt el kell mondanom, hogy abszolút módon vállalom, hogy részt vettem a törvény előkészítésének folyamatában. Tehát kritika engem is érhet, hiszen adva volt a lehetőség, hogy befolyásoljuk azt. Gyimesi László elnök úrral közösen nem kevés energiát és időt szántunk arra - természetesen társadalmi munkában -, hogy az előadó-művészeti törvény létrejöjjön. A törvény jelenlegi formájának természetesen vannak még hibái. Az egyik ilyen súlyos gond a regisztráció kapcsán derült ki. A törvény a támogatás feltételeként többek között azt szabja meg, hogy az előadó-művészeti szervezeteknek a 6 kategória egyikébe regisztrálni kell magukat. A 3. kategória kifejezetten az önkormányzati támogatású táncegyüttesek számára lett kitalálva, de ide összesen két együttes tudta magát regisztráltatni: a Győri Balett és az amatőr státuszú néptáncegyüttes, az Alba Regia. Ez drámai fejlemény!
Most tehát az az egyik legfontosabb kérdés, hogy mit tehetnénk azért, hogy minél több együttes tudja magát a 3. kategóriába regisztráltatni. Ugyanakkor az is nagy probléma, hogy miképp lehetne minél több önkormányzatot arra ösztönözni, hogy táncegyütteseket tartson fenn, amelyek így bekerülhetnének a 3. kategóriába, mert ez az együttesek működésének nagyfokú biztonságát jelentené. A táncegyüttesek számára ez a legideálisabb forma, mert a finanszírozás kiszámíthatóságával jár együtt.
Ugyanekkor ennek is megvannak a veszélyei. A támogatást ugyanis az önkormányzati támogatás mértékéhez köti a törvény. Mivel azonban az önkormányzatok 2010-es költségvetése sokkal kevesebb lesz, mint a korábbiak, ez a forráscsökkenés természetesen nagy mértékben fogja érinteni az előadó-művészeti törvényben regisztrált társulatokat. Konkrétan azt tapasztaljuk, hogy az önkormányzatok - a törvényben biztosított növekményt látva - megpróbálnak most visszafelé számolni. Azaz ők maguk kevesebb pénzt tesznek bele abba a „kalapba", amely egy-egy színház vagy balett-társulat működtetéséhez kell, hogy maguknak pénzt takarítsanak meg, az együtteseket pedig legfeljebb csak szinten tartsák. Ezzel a városnak spórolnak, a társulatokat pedig - véleményük szerint - nem hozzák rosszabb helyzetbe. Tehát a kérdés itt az, hogyan tudnánk serkenteni az önkormányzatokat arra, hogy minél több együttest tartsanak fenn és minél nagyobb összeggel támogassák azokat.
Forráskivonás az állami együtteseknél
Mihályi Gábor: János az önkormányzati fenntartású együttesek helyzetére utalt. Én az előadóművészek, illetve az intézmények azon csoportjáról szeretnék beszélni, akikre pénzügyi szempontból nem vonatkozik az előadó-művészeti törvény, mert az állam a fenntartójuk. Így gyakorlatilag hátrányként éljük meg az előadó-művészeti törvény létrejöttét. Ezek között a „hátrányos helyzetű" intézmények között vannak színházak, vannak befogadószínházak és vannak táncegyüttesek. Ezek közül én három táncegyüttesről, a színpadi néptáncművészetet képviselő Honvéd Együttesről, a Duna Művészegyüttesről és a Magyar Állami Népi Együttesről szeretnék elsősorban beszélni. Ők azok, akik gyakorlatilag nem élvezhetik a törvény financiális előnyeit - ha vannak ilyenek.
Gondolom, ebben a körben nem kell sok érvet mondani arról, hogy a nemzet kultúrájában milyen fontos a tradíción alapuló kortárs néptáncművészet, amelyet ez a három együttes képvisel. Pedig az a helyzet, amelyben dolgoznak, így nem tartható tovább. Néhány adatot kértem ettől a három együttestől, hogy azon túl is el tudjuk őket helyezni, hogy milyen művészetet hoznak létre. Ez a három együttes egy évben összesen közel 500 előadást teljesít, és több mint 200 000 nézőhöz jut el. Ezt úgy teszik, hogy a táncosok bruttó 134 ezer forint átlagfizetéssel dolgoznak. (Ebben benne vannak a pótlékok, de az előadáspénzek nem, hiszen ilyenek nincsenek.) Mi ezért a pénzért nyúzzuk le őket, ennyiért hajtjuk őket, hogy ezen az 500 előadáson 200 ezernyi néző előtt jó teljesítményt nyújtsanak.
Ezeket a költségvetési intézményeket csak az elmúlt évben 15-25%-os forráskivonással büntették. A kérdésem nagyon egyszerű: a minisztérium a saját együtteseit meddig kívánja még ebben a helyzetben tartani? Milyen stratégiája van arra, hogy ezeket az előadóművészeket, illetve intézményeket legalább arra a szintre emelje föl, amire az előadó-művészeti törvény hatására a táncos szakma egy része remélhetően emelkedni fog. Természetesen nem mások rovására szeretnénk ide elérni, hanem annak örülnénk, ha meglennének azok a források, amelyek az állami fenntartású együttesek méltó működését is biztosíthatnák.
Összeállításunk a hivatásos és független magyarországi bábszínházak előadásait szemlézi, alkotóinak portréit mutatja be.
Kötetünk a legfontosabb magyar gyerekszínházi műhelyeket mutatja be.
Kevés olyan élő klasszikus van, mint Csehov. Kötetünk a darabokat és legjelentősebb magyar előadásaikat mutatja be.
Kovács Gerzson Péter immár húsz éve tartja társulat nélküli társulatát a kortárs magyar táncművészet élvonalában. Kötetünk erről az időben megtett útról szól.
