Ellenfény Offline - Archívum - 2008 - 2008/7-8. - Reflektorfényben - A Végzős Osztályok - A Csepürágás Elemi Művészete

A csepürágás elemi művészete

Gilbert–Sullivan: Mikádó – SZFE-LFZE kooprodukció

A zenés műfajoktól ugyan nem idegen a hármas szereposztás, ám mégsem egészen úgy megszokott, ahogyan bábos és operista hallgatók játsszák Gilbert és Sullivan operettjét, a Mikádót a Színművészeti Egyetemen: a triász ugyanis egyszerre van jelen a színpadon, a darab minden egyes szerepeit egy operaénekes, egy bábszínész, valamint a hozzá tartozó bábu szimultán jeleníti meg. Az előadást Pap Gábor elemzi.
Pap Gábor

 Tagadhatatlan, hogy a bábos (a Stúdió „K" gyerekelőadásaiból ismert formanyelvet enyhén idéző) stilizáció remekül illeszkedik a könnyed műfajú alapanyag abszurd fordulataihoz: a japán városkában tomboló korrupció legfőbb alakja maga a kormányzó-főhóhér, Ko-ko, aki, bár minden eszközt megragad arra, hogy minél nagyobb hatalmat és tőkét koncentráljon maga körül, az uralkodó által megkívánt, in concreto ítéletvégrehajtásig még soha nem jutott el. Nyilván tudja, hogy a hatályos törvények szerint a nyakazást leginkább magával kellene kezdenie. A helyzet akkor válik izgalmassá, amikor a japán császár, a Mikádó bejelenti érkezését és egyben retorzióit arra az esetre, hogyha nem hull porba legalább egyetlen fej hamar a bűnös városban. Mindeközben a főhóhér gyámleánya, Yum-yum kezére pályázik, az ő szíve azonban már Nanki-poo-é, a vándormuzsikusként inkognitóban megjelenő japán császárfié, aki vérszomjas kérője elől menekülve vetődik ide. Ko-konak, (nyilván nem tudja, kivel áll szemben), kapóra jön a fiú, és alkut köt vele: ha elvállalja a nyakazott szerepét, akkor a császár érkezéséig (egy hónapig) boldog házasságban élhet a lánnyal, aki aztán, a fiú halála után megözvegyülve végül mégis Ko-ko felesége lesz. Csakhogy váratlanul betoppan a Mikádó, kíséretében a trónörököst szerelmével üldöző Katisha hercegnővel. Ko-ko és a vele szövetséges nagyurak a le nem zajlott kivégzés verbális-vokális ecsetelésével próbálják menteni a helyzetet, de a dolog visszafelé sül el, amikor az elítéltről kiderül, hogy nem más, mint a császár fia. A többeknek kinéző kivégzés végül elmarad, a gordiuszi csomót Ko-ko vágja el azzal, hogy Katishát magához édesgeti, a Mikádó általános nászt rendel, melyben a Katisha-Koko és a Nankipoo-Yum-yum páros mellett, a gyámleány társalkodónői is kezüket nyújtják a főhóhér mellett lebzselő főuraknak. A halállal végig morbid módon poénkodó mese („Yum-yum nélkül úgysem élet a halál" - mondja pl. a szerelmes Nanki-poo, Romhányi József magyarításának folyományaként, a kellemes mai áthallásokért, felteszem, a dramaturg Góczán Judit a felelős), nos, a mese így egyetlen haláleset nélkül jut el végkifejletéhez.

Maga a zenei szövet is, hajmeresztő technikai nehézségei mellett könnyed eleganciát kíván meg a vokalistáktól. Virtuóz etűdsor, jó edzőanyag „komolyabb" vígoperákhoz (mondjuk egy Figaróhoz, vagy Szöktetéshez - ez utóbbi tán nem véletlenül ihlette meg megtévesztésig hasonló módon, bábosokat-énekeseket együtt mozgatva, Tim Carollt Debrecenben). Csupán Katisha hercegnő szerepéhez társul némi drámai súly, ami el is billenti rögvest a mérleg nyelvét: pillanatokra Donna Elvira szelleme lebeg el felettünk, nem kevés tétet, a valóságos halál esélyét jelenítve meg ebben az egzotikus jelmezbe öltöztetett, habkönnyű fekete-komédiában.

Balázs Zoltán rendezése minden lehetséges ziccert kiaknáz, ami abból adódik, hogy a rendkívül flexibilis marionett-bábok, az őket animáló színészek, valamint a hozzájuk rendelt vokalisták is végig láthatóak számunkra. A legfőbb „szcenikai" trükk, hogy az énekesek nemcsak vokálisan, hanem teljes testi mivoltukban „tartópillérei" a játéknak: díszlet híján az ő karjuk, lábuk, hátuk szolgál ülőalkalmatosságnak, teremt teret az előadásban, miközben természetesen a leglehetetlenebb pozíciókban kénytelenek és képesek elénekelni a már ecsetelt nehézségű szólamokat (entrée-k esetében például hanyatt fekve vagy hason csúszva). E bármikor megmozdítható, mobil tér lehetőséget ad a képek rendkívül gyors és színes változtatására, miközben egy organikus, szabadon burjánzó mini-univerzum érzetét keltve jól festi például azt a morális ingoványt, amiben a városka létezik (Ko-ko-ba és segítőibe nem nehéz belelátni a korrupt főmuftikat, keresztapákat, szürke- és feketegazdászokat, és erre a szöveg még rá is tesz egy lapáttal). Mindezen túl: a figurák állandó ottléte jócskán megnöveli a lehetséges interakciók számát: a (bocsánat!) „tereptárgyként" jelenlévő operista ugyanis bármikor szereplővé avanzsálhat: már az sem kevés, ha éppen csak szuperegoként rezonál magamagára, de igazán mégis az üt meg, amikor egy virtuóz körben, Nanki-poo és Yum-yum szerelmi áriája alatt szép sorjában mindenki mindenkivel - báb a színésszel, énekes a bábossal stb. - összecsókolózik.

Hosszan lehet sorolni azokat az ötleteket, melyek a bábok stilizációjából adódó, commedia de'l artés humorral, középkori trufák modorában tálalják a szituációkat. Csak néhányat kiragadva: így lehet például egy levél szövege egy-egy szereplő talpára írva, míg a boríték nem más, mint a lábáról előzőleg lehúzott zokni. Az énekesek számára kitalált mutatvány, ahogy a helyi méltóságok kézen állva éneklik az ál-kivégzés hiteltelen történetét, miközben a hozzájuk tartozó bábu a lábuk közé támaszkodva teremt pulpitust magának, ama legnemesebb szerv helyén. A kedvencem mégis a fortuna-kerék, melyet az a szerencséről szóló kórusszámban forgatnak a játszók (a Mikádó nem haragszik meg a fiát elveszejtő baklövőkre, csak épp saját törvényeit tisztelő ember/isten lévén, ő is kénytelen kötni magát a szabályokhoz: miszerint forró olajban kell megsütni őket). Az egész társulat vokális és színészi összmunkája eredményeképpen a bábok és élő személyek valódi körhintává alakulnak, a forgató pedig maga a császár (mármint az őt adó játékos).

Mondanom sem kell, e színes kavalkádban jótékonyan oldódik fel, hogy ki melyik művészet specialistája: ki tudná szétszálazni melyik kéz bábosé, illetve melyik tartozik operaénekeshez abban a játékban, amikor a karokból „operett-lépcső" alakul a Mikádó érkezéséhez, vagy a második rész nyitányában, ahogy suhogó nádasra emlékeztető mozdulatokkal illusztrálják a lányszereplők a szerelemről álmodozó zeneszámot. (A bábok eközben előrebukva alszanak, az őket mozgató marionett-szálak viszont húrrá válnak, amit édes-búsan, hárfa módjára pengetnek a játszók). De ugyanígy működik mindez fordítva is: a bábosok hangjai nélkül valószínűleg nem volnának kórusként értékelhetők a tutti tételek.

Ritka kegyelmi pillanat: e vizsgaprojekt könnyed és felszabadult végeredményét, (bennfentes körökben legalább is) hamar szárnyára kapta a pesti világhír - bár annyira azért nem, hogy túl sok karaktert szántak volna rá, a nyomtatott sajtóban konkrétan: egyet sem. Mindenesetre az Ódry színpadi estén olyan leendő színészeket és énekeseket láttam, akik a szó legnemesebb értelmében nem ismernek tréfát a humorban, s dolgoznak példásan együtt az előadásban. Azt kívánom neki: őrizzék meg ezt a jó szokásukat majdan a pályán. Reméljük valamennyien markáns egyéniségekké formálódhatnak saját „szakterületükön", paradox módon, tán épp attól, hogy ilyen és ehhez hasonló szellemű, közösségi létmódban művelik együtt-egymásért és értünk a csepűrágás elemi művészetét.

 

 

Gilbert-Sullivan: Mikádó

SZFE-LFZE kooprodukció

 

Kovách Kálmán és Romhányi József fordításainak alapján összeállította: Góczán Judit

Zenei vezető: Dinyés Dániel

Bábtervező: Gombár Judit

Bábkészítő: Lellei Pál

Osztályvezető tanár: Meczner János

Rendező: Balázs Zoltán

Szereplők: Papp Zoltán-Orendt Gyula, Jankovics Péter-Kelemen Dániel, Bercsényi Péter-Tihanyszegi Zsolt, Gémes Antos-Bálint Gábor, Vesztl Zsófia-Denk Viktória, Karádi Borbála-Haris Nadin, Nagy Viktória Éva-Németh Renáta, Fabók Mariann-Kun Ágnes Anna, Gombai-Nagy András-Sebestyén Pál

 

08. 10. 27. | Nyomtatás |