Időtér: Szalon a francia forradalom előtt. Bunker a harmadik világháború után. És így a díszlet: jobbra elől színházi páholy, középen sírhalom kidőlt keresztekkel és koporsóval, a domb tetején autóroncs, a háttérben letűntnek tetsző modern város festett tornyai. A virágzó kultúra találkozása egy dekadens világgal - áporodott hullaszag friss reggelivel. Idő nincs vagy van, felfogás kérdése, történelemfelfogásé. Müller és Langhoff számára a történelem nem az elmúlt, hanem a múlttól a jövőig tartó kontinuum tetszőleges pontja. A tetszőleges pontban pedig két teszőleges ember: nő és férfi bestiális archetipusa. A szexuális vágy két oldala, az örök élet feketelyuka és a halálba mutató erekció. A keserű gúny, az önirónia, a másikon keresztül is magát támadó, a halhatatlanságot a halálban kereső két szörny - ecce homo. Valmont és Merteuil - François Chattot és Muriel Mayette - a társadalmon kívüli mikrokozmosz két bolygója, akik egyazon pályán keringenek, egyszerre vonzzák és taszítják egymást, és közben együtt haladnak az elmúlás felé.

Forrás: huntheater.ro

Lassan. Mert idő van: egymás marcangolására, önmaguk gyalázására. Vágyaik kiélésére, önszerelemre és szeretkezésre. És közben minden szó, minden mozdulat egy játszma része, az egyetlené, az utolsóé; győztes nincs - nem is lehet. Mert ahogy a mérleg egyik oldalán a hosszú élet van, úgy a másikon a rövid szenvedés. Valmont előbb távozik - Merteuil marad, kettesben rák szerelmével. Langhoff rendezése a halálra koncentrál; az előadást végigkísérő, háttérben vetített montázsok között rendre visszatérnek a temetői felvételek. De más filmek is vannak: háború- és kabaréjelenetek (a világ mindennapjai), magas- és populáris kultúra (Verdi Simon Boccanegrája és Popeye dala). Képek századunkból és az azt megelőzőből (a harmincas évek és a kétezresek), és utcák, emberek - a tegnap és a ma társadalma. Egy olyan társadalom, amelyen Valmont és Mertueil kívül esnek. Mert hajlék híján autóroncslakók ők, kempinggázzal főző élő halottak. Unalmas hétköznapi clochard-ok, akik beszéddel űzik az időt: nyelvvel, melyet szenvedélyesen csavarnak egymás ellen nappal és éjjel.

Heiner Müller darabjának karakterei életszagúak lesznek Langhoff színpadán - valódi emberi lények születnek Müller sűrű nyelvéből, és ezzel emészthetővé válik a belőlük áradó tömény perverzió. Ez a természetesség, a színészek őszinte játéka megfosztja a szöveget posztmodern valójától: a két karakter többszöri szerepcseréje (nemi empátia a sovinisztikus szexuális vággyal szemben) ruhacserével párosul, és ez eltünteti Müller elliptikus romantikáját. De a játék megmarad, sőt új intimitást szül - a ruhák (melyek közül Mertueil-é egyúttal az így megjelenő Madame Tourvelt is jelképezi) és később az álarc (az unokahúg) cserélgetése, az állandó szerepjátszás olyan fantáziadús világot tár elénk, amelyet csak álmodni lehet.

Forrás: huntheater.ro

És mégsem vágyunk erre az álomra, az állandóan változóra, a tragédiából komédiába, komédiából tragédiába hajló újságpapír-valóságra, mert az érzelmek végül mégis csak egymás ellen dolgoznak. A telefon a koporsóban csöng, a pap szűzeket hág, a díszes kalap egyszerű gumiabroncs. És hiába a szeméttelep romantikája, ha Merteuil fotelben, Valmont pedig tükrök előtt - haldoklik. Az elmúlás görcsökkel átszőtt statikus képe fölé vetített filmen újraindul Heiner Müller szövege. Körforgásban vagyunk - csak nem tudjuk, mi kezdődik újra: az élet vagy a halál.

Heiner Müller: Kvartett

Compagnie Rumpelpumpel, Franciaország

Díszlet: Matthias Langhoff, Pierre Meine, Michel Coquet

Festmények: Catherine Rankl

Jelmeztervező: Renato Bianchi

Filmek: Matthias Langhoff

Fényterv: Frédéric Duplessier

Rendező: Matthias Langhoff

Szereplők: Muriel Mayette, François Chattot