A változások a hívószavakat sem hagyták érintetlenül: az idei évadban Inspiráció – Fiatal koreográfusok estje helyett Inspiráció – Kísérletezők Estje címmel került színpadra a produkciófüzér. Négy koreográfust kértek fel új alkotás készítésére, vezérfonalként pedig a társművészetekkel való együttműködést jelölték meg. Egyúttal lehetőséget biztosítottak arra, hogy tapasztalt szakmabeliek bábáskodhassanak az ihlettől a megvalósulásig tartó, csaknem egyéves folyamat felett. A cél az volt, hogy ne utólagos véleményt kapjanak az alkotók – mint az eddigi Inspirációk alkalmával a szakmai zsűritől –, hanem folyamatos legyen a visszajelzés.

A meghívott koreográfusok-előadók – Réti Anna, Gergely Attila, Murányi Zsófia valamint a MU Terminál csapata, akik számára Jurij Konjar készített koreográfiát – azonban nem használták ki a felkínált „coaching” lehetőséget; nem objektív külső szemlélőt választottak alkotótársnak, hanem olyasvalakit, akivel már dolgoztak együtt. Réti Anna Hudi Lászlóval konzultált (ők többé-kevésbé a szervezők által kigondolt rendszerben dolgoztak együtt), Murányi Zsófia Hód Adriennt és Zsalakovics Anikót kérte fel, ám együttműködésük nem volt folyamatos, Gergely Attila barátait hívta el a próbákra, a MU Terminál esetén pedig a meghívott koreográfus, Jurij Konjar és a Terminál művészeti vezetője, Juhász Kata konzultáltak. Egyszóval papíron valamennyi esetben megvolt a mentor, csak épp nem egészen úgy funkcionált, ahogyan – akár a külföldi példák alapján – funkcionálhatott volna.

A maratoni estet Réti Anna koreográfiába csomagolt mélylélektani búvárkodása nyitotta. A Kártyavár kétszereplős monodráma a fejlődés belső, rögös útjáról, stációról stációra; egyszerűbben szólva az élethosszig tartó felnőtté válásról. Réti Anna társa a játékban Gőz István, a Tünet Együttes sokoldalú, pantomimes előképzettségű színésze, a verbális-gondolati birkózószőnyeg pedig Halasi Zoltán költő, műfordító leheletfinoman depresszív szövegeiből rétegződik. A négyzet alakú játéktér határait kazettatokok halmai jelölik ki, elöl apró asztal, sámli, mikrofon. A nézőtérrel szemben földre helyezett reflektor előtt magas, fekete köpenybe burkolózott alak bontakozik ki a félhomályból, mozdulatai folyamatos botladozássá olvadnak össze, lassú haladássá. Földig érő lepel, kivehetetlen vonások, zörejszerű hangok, szüntelen imbolygás – mintha ősidőkből idevetült árnyékot látnánk, kötődéseitől megszabadított nem-ember figurát.

Az alak megáll, a hangok átalakulnak, egy tapogatózó harmadik kéz bukkan elő a köpeny nyílásán. A fekete alak kapkodva visszatömködi a kezet, ám nemsokára egy láb integet, aztán újabb kéz... Hiába próbálná magába zárni, eltüntetni, letagadni a születő másikat, semmit sem tehet ellene; végül ledobja a hosszú fekete talárt, és a lábánál ott kuporog a fehérbe öltözött Réti Anna. Miközben a táncosnő a Lélek pulóver nélkülből ismerős naszcens, mozgás- és lélektani határokat feszegető, disszonánsan analitikus mozgással megfogalmazza önmagát, a varázslózubbonytól megszabadult Gőz István a kisasztal mellé kuporodik, kazettatokokból kártyavárat emel, és a mikrofonba monologizál. Alulról megvilágított vonásai, halk ám karakteres duruzsolása adja az aláfestést Réti Anna mozgásba öntött önértelmezésének.

Ha az első percek reverz vajúdását valaki nem értette volna, a következő képben minden világossá válik: az apává vedlett Gőz István szabadversben korholja-okítja rosszcsont „kislányát”. Egy pohárból valamit a szájába kanalaz, a lány üveggolyókat köpköd a padlóra, amik a mozdulatszünetekben kigurulnak a színről. Ezután a legkülönfélébb szituációkban láthatjuk a szülő-gyerek (felnőtt én–gyermeki én) viszonyát; tanúi leszünk egy pancsolós-önfeledt fürdetésnek, hallunk gyerekkori magnófelvételeket, együtt elszavalt-eljátszott gyerekverseket, fekete dacot és kimerítő majomszeretetet, végül pedig a kommunikáció halálát, ahogy felnőtt és gyerek (férfi és nő, szülői én és gyermeki én) végtelen telefonmadzagba gabalyodnak. Ugyanazt a problémát járjuk körül, tucatnyi különböző nézőpontból látjuk a gordiuszi csomót; az önmagát kereső, önmagát másokhoz képest szavakban és tettekben, mozdulatokban és gesztusokban megfogalmazó embert. A folyamat végpontján a Kicsi kibogozza magát a kényszerzubbonyból, és maga ül a kisasztalhoz, a Nagy helyére, hogy az utolsó szavakat ő maga susogja a mikrofonba az elkészült kazettatorony fölött. A szerepek felcserélődnek, a kör bezárult. Vagy inkább újraindult?

Réti Anna továbbgondolta és konkrétabb formába öntötte a 2006-ban bemutatott Lélek pulóver nélkül sajátos formakészletű, egyetemesen metamorf mozdulati világát – igaz, néha túlontúl egyértelmű, más értelmezései lehetőséget ellehetetlenítő formába. Vallomást gyúrt belőle, zavarba ejtően őszinte elismerését az emberi esendőségnek, a felnőtt lélekbe szervült, levakarhatatlan gyereknek. A továbblépést szükségszerűségként mutatja be, a lezárást mégsem happy endként éljük meg; Halasi Zoltán többször elismételt zárszavai ennél sokkal súlyosabb, sötétebb hangulatot árasztanak („Beérsz, leszednek.”). A Kártyavár különböző művészeti ágak határára emelt gondolati építmény, színész és táncos egymás komplementere. Alapanyagaiból, a költészetből és a táncból adódóan szubjektív konstrukció, amely a szerepek felcserélhetőségére épül (férfi szül nőt, gyerek nevel szülőt). Mint minden tabudöntögető alkotás, erősen kétesélyes; a hatás nagyban függ a befogadó nyitottságától. Valószínűleg jobban megélt volna egy kisebb, bensőségesebb színpadtérben, amely – akár egy jó szobrot – minden szempontból körüljárhatóvá és nézőközelivé avatta volna.

Az est második darabja, az Inspiráció történetében rendhagyó módon, külföldi koreográfus nevéhez fűződik. Jurij Konjar szlovén táncos-koreográfus, a Les Ballets C de la B és az En Knap egykori táncosa a MU Terminál csapata számára készített koreográfiát. A Phraseology of Freestyle a kísérletezésről szól, táncban és zenében egyaránt. Bevezetésként lélegzetvételnyi szünetekkel tagolt, hosszabb sorozatot követhetünk a fényekkel és árnyékokkal szabdalt színpadon, egyéni, egyenértékű utakból kialakuló egységet. Néhány perccel később látjuk ugyanazt „civil” fényviszonyok között; feltárul a varázs mechanizmusa, csakhogy ez nem revelációt okoz, hanem csalódást. Közben hosszú perceken keresztül járkálnak a táncosok a színpadon, itt-ott megállnak, cipőjükről öntapadós pöttyöket kaparnak le, ráragasztják a balettszőnyegre. Az ehhez hasonló monoton ismétlések, az unisono felbontása és a térformákkal való játék adják a koreográfia építőkockáit; a spontán módon kialakuló formációk rendszerré fonódnak, hogy aztán a struktúrát egyéni villanások bontsák fel. Ezek az izolált epizódok azonban nem elég izgalmasak ahhoz, hogy ellensúlyozzák a szerkezet kiszámíthatóságát.

Összességében a darab sokkal inkább hasonlít szociodinamikai felmérésre, mint táncműre. A kísérletezéshez való merev ragaszkodás hasonló korlátokat szab, mintha kompakt, túldefiniált rendszerben dolgozna az ember; ha a koreográfus elrugaszkodott volna a matematikai precizitással kiszerkesztett irányvonalaktól, ha szabadabban bánt volna az alapanyaggal és az elmélettel, talán frissebb, gondolatébresztőbb és élvezhetőbb alkotás születhetett volna.

Az ezt követő mű a Frenák-társulatból kivált Gergely Attila koreográfiája. Iskolapéldája annak, amikor a rejtélyesnek és figyelemfelkeltőnek szánt cím (Gyöngyszemek…A tű fokán…) köszönőviszonyban sincs a témával (halálélmény Keleten és Nyugaton, az előtte-utána élet-átértékelő hatása). Az alkotó mentségére szóljon, hogy 2007-es Én-ek... a tű fokán... című koreográfiáján dolgozott tovább, ezt bővítette többszereplős tablóvá.

A darab különös képpel indul: kifelé dőlő síkú asztal körül tíz ember áll, ül, támaszkodik. Múlnak a percek, és semmi sem történik. Majd minden átmenet nélkül mindenki egymásnak esik, az asztalon átugrálva, egymást ledöntve tépik-vágják, akit érnek. Snitt. Ugyanezeket a figurákat látjuk hétköznapi ruháikat levetve, kvázi-pőrén. Miközben a háttérben az előbbi jelenet visszajátszását látjuk, a felsorakozott alakok egyesével-kettesével lépnek elő, és igyekeznek megszabadulni az őket gúzsba kötő, néha virtuális, máskor nagyon is kézzelfogható, ám végig meglehetősen metaforikus gumipánttól.

A témából adódóan nincsen linearitás, nincsen folyamat; a koreográfus hangulatokkal és képekkel operál. A táncosok között időről időre átvonuló túlvilági, végtelen fehér uszályos énekesnő, Herczku Ágnes azonban egyetlen pillanatra sem válik a darab részesévé, megmarad karakteres hangulati elemnek, mobil díszletnek. A zenei anyag a képekhez hasonlóan rendkívül hatásos, a táncanyag sűrű és expresszív, helyenként eléri a témához illő gondolati és technikai töménységet, és izgalmas feladatot ad a táncosoknak. Góbi Rita idolként „lebeg” a mozgás és a mozdulatlanság határmezsgyéjén, Spala Korinna végletekig hajtott apró, de annál plasztikusabb mozdulatai többet mondanak egy-egy szájbarágós szabadulóművész-epizódnál.

Az estet Murányi Zsófia Az Ismeretlen kutatása című munkája zárta, amely a Kártyavárhoz hasonlóan a szavak és a mozgás egységére épül. Murányi Zsófia évente-kétévente jelentkezik saját darabbal, performance-ba hajló alkotásaiban előszeretettel dolgozik társművészekkel. Oravecz Péter költővel az Ismeretlen kutatása című programsorozatban dolgozott együtt, és – a cím is erre utal – az Inspiráció keretében ezt a közös munkát folytatták.

Az ablakszerű fénynégyszögek keretében állnak-ülnek a szereplők (két táncos, egy színész és egy költő, zenész szerepkörben). A színész, Papp Dániel szavakkal írja körül ugyanazt, amit Murányi Zsófia mozdulatokkal, mimikával tolmácsol. A beszédre testbeszéd felel, önironikus, dinamikus, színes epizódok követik egymást. A téma az Ismeretlen, azaz minden és semmi: gyerekség, nő-férfi viszony, egy csipet fogyasztói társadalom; persze mindez egy csepp derűvel fűszerezve, hogy minden jó legyen, ha a vége jó. Murányi Zsófia retró kabátot vesz, fregolin lógó pólóban pózol, mint egy neoegyiptomi freskó, játszik az arcával, a gesztusaival, és mindvégig magabiztosan uralja a színpadi teret. A háttérbe ágyazott zene hol élőzene, hol recsegő, rossz magnóból szól végtelenített szalagon. Papp Dániel fesztelen, könnyed előadásmódja és Dékány Edit visszafogott, komplementer figurája kis-színessé avatják a darabot – ha összességében többnek nem is mondható; kellemes lezárása egy hosszúra nyúlt estének.

A 2007-es Inspiráció formájában és struktúrájában jelentős mértékben megváltozott az előző évekhez képest, ám a változás a kiválasztott darabok tükrében nem feltétlenül előrelépésként mutatkozik meg. Mintha éppen a kísérletezés, a szabad játék hiányozna; a gondosan szelektált fiatal alkotók nem ugranak fejest a mélyvízbe, nem merik szabadjára engedni a fantáziájukat, és elszakadni attól, amit eddig csináltak. Érvényesül a kisebb ellenállás elve. Persze ha úgy vesszük, az Inspiráció struktúraváltása is tekinthető egyfajta kísérletnek...

Inspiráció – Kísérletezők estje

A Műhely Alapítvány szervezésében

Kártyavár

Szöveg: Halasi Zoltán

Jelmez: Csorba Krisztina, Réti Anna

Fény: Szirtes Attila

Zene: Barna Balázs

Koreográfus: Réti Anna

Előadók: Gőz István, Réti Anna

Phraseology of Freestyle

Koreográfus: Jurij Konjar

Előadók: Ádám Tímea, Czédulás Eszter, Fábián Anikó, Göböly Bettina, Grecsó Zoltán, Illés Zsuzsa, Juhász Péter, Kiss Róbert, Pelle Viktor

Gyöngyszemek…A tű fokán…

Jelmez: Illéssy Lenke

Fény: Szirtes Attila, Marton János

Zene: Jilling Jácint, Gergely Attila

Koreográfus: Gergely Attila

Előadók: Gergely Attila, Góbi Rita, Jantner Emese, Jónás Zsuzsa, Kárpát Attila, Molnár Péter, Somorjai Judit, Spala Korinna, Újszászi Dorottya, Valkai Csaba, Zambrzycki Ádám

Énekes: Herczku Ágnes

Az ismeretlen kutatása

Fény: Pete Orsi

Költő (alkotótárs): Oravecz Péter

Koreográfus: Murányi Zsófia

Előadók: Dékány Edit, Papp Dániel, Murányi Zsófia, Oravecz Péter

Helyszín: Trafó