A MU színpadán balra vetítővászon, középen egy fehér kocka, előtte-rajta öt meztelen test: a táncosok. Rövid bevezető után kevés, semleges ruha kerül rájuk (fekete bugyi- melltartó a nőkre, fekete alsó a férfiakra), megkönnyítve a dolgunkat: hogy a test összes részét egyformán semleges szemmel nézzük. Még így is kevés a ruha rajtuk, éppoly kevés, mint a fürdőruha nyáron. Fehér, négyzet alakú területen strandot idéznek a táncosok: napoznak, nézelődnek, semmit tesznek. Egyikük (Gergye Krisztián) egy nagy piros strandlabdát pumpál.

Ugródeszka ez a jelenet az előadáson belül. Egyrészt ez az egyetlen konkrét helyszín, konkrét cselekvésekkel (még ha az éppen a semmittevés is), másrészt itt indulnak útjára a táncot kiegészítő motívumok, melyek meghatározzák az előadást: piros bohócorr, kamerák testen kívüli és testen belüli képei a színpad hátterében feszülő vászonra vetítve.

A piros strandlabda bohócorrá szelídül, felkerül a táncosok orrára, játékba kezdenek vele. Gergye Krisztián az előadás legemlékezetesebb jelenetében egy kocka segítségével takarja el meztelen testét, nevetséges igyekezettel próbálva harmadára gyúrni össze magát, és elbújni a kocka mögött. A küzdelmet feladva elővillan a táncos egész teste: nemcsak az orrán, nemi szervén is bohócorr. Nem várt fejlemény.

Egy-egy táncos tenyerére kamera van erősítve, tánc közben evvel pásztázzák testüknek részleteit, amit mi azon a bizonyos vásznon nézhetünk. Máskor orvosi kamera képét látjuk, mely az ember belső szerveit járja végig. Ezek azok a nézőpontok, melyek "egyaránt különböznek a nézőkétől és az előadókétól", ahogy az előadás szórólapja is írja. Nem szép látvány ez. Sem a belek és a szív gyűrűző, lüktető, nyálkás képe, sem a kézre erősített kameráé. Ez utóbbinál zavaró a technika gyengesége, az alacsony felbontású, vibráló kép.

Szintén a strandjelenetben Zambrzycki az ég felé tekint. Előre jelezve az előadás végén megjelenő harmadik nézőpontot: egy kamera a színpad jobb oldalán kijelölt fehér négyzet alakú tér közepétől egy zsinóron keresztül emelkedni kezd a padlás, az ég felé, ennek képét most is a vásznon követhetjük. Helyén, a földön csak egy fekete pötty, az árnyéka marad, a fehér négyzet közepén. Az égből nézve porszemek vagyunk.

A CORP! záró jelenetét Zambrzycki az eddig teljesen kizárt léleknek-szellemnek szenteli. Az előadás eddigi nyelvétől és világától teljesen idegen, új elemet hoz be: fekete ruhadarabjaikat fehér "bő szoknyára" cserélik a táncosok, s szoknyáikban a testetlen révületig pörgetik magukat, mint a kerengő dervisek, akik e pörgés által kerülnek kapcsolatba a teremtővel. A záró jelenet hangsúlyozza csak igazán a darabban eddig is jelenlévő szakadékot test és lélek között.