Lukács András Elégia című koreográfiája bal kézzel választott felütésnek bizonyult. Az álmodozó hangulatú zsánerképben három talpig fehérbe öltözött női alak meander-táncát követhetjük, mely – a romantikus balettszerző, Léo Delibes zenéjéhez hasonlóan – hangulat-pillanatfelvétel; nem vezet sehonnan sehová. A jelmez és a gondolatiság végletes egyszerűségét kőkemény profizmussal kellett volna megfejelni, de a feladatot egyik táncosnőnek sem sikerült abszolválnia. A legato, lassan hömpölygő mozgásfolyam nagyfokú fegyelmezettséget és halálbiztos tudást követel az előadóktól, ám a mitológiai ihletésű nimfa-trió mégsem kovácsolódik harmonikus egységgé; ha meg is csillan egy-egy pillanatra a szépség halvány visszfénye, azután mindig történik valami, ami visszazökkenti a nézőt a kisszerű (második vonalbeli, értsd közép-európai) valóságba. Egy-egy bizonytalan vagy kevéssé átélt póz gyakorlatilag nullára redukálja a produkció művészi értékét, rövid és feledhető közjátékká degradálva a koreográfiát.
Venekei Marianna egészen más irányból közelíti meg a klasszikus (zenei és formanyelvi) alapanyagot. Me, myself and I, szól a cím. Hogy az elsőre elrugaszkodottnak tűnő Karinthy-féle Én és énke asszociáció mennyire ül, az már az első percekben kiderül; az egymás mellett felsorakozott halásznadrágos-színes felsős táncosok a kezükből formálnak paravánt, mely mögül kikukkantanak ránk – vagy tükörbe néznek, ahogy tetszik. Aztán a szabályos vonal-térforma, a fények irányítottsága feloldódik, egymásba kapcsolódó szólók következnek, melyeket a kontakt elemek és a zenéből táplálkozó dinamizmus fűz lánccá, hogy aztán ez a rendszer is felbomoljon, és szabadabb, az egyéniség megmutatására alkalmasabb élet- és mozgástérré alakuljon.
Egymást követik a magányos, befelé forduló pillanatok, „monológok” és kapcsolódási pontok, lírai és abszurd kettősök-hármasok, ahol a hatás-ellenhatás törvénye, az emberi testek és kapcsolatok (meta)fizikája érvényesül. Igazán kár, hogy az eredeti koncepcióval ellentétben ezúttal nem öt férfitáncos vitte végig a folyamatot; Venekei Marianna a Csajkovszij-vonósszerenád balerinák számára megálmodott ötösét eredetileg férfi táncosokra szabta át, izgalmas második jelentésréteget csempészett a klasszikus alap mögé. A női kakukktojás, Linda Schneiderova végig magabiztos, férfias lendülettel dolgozott, ám a „poén” így nem sült el. A mondanivaló nem jött át, a görbe tükör nem volt eléggé görbe. Ráadásul a lendületes, ugrásokkal sűrűn szabdalt mozdulatanyag néha alaposan legyalogolta a táncosokat (akinek a vállát a záróra-hangulat amúgy is szemmel látható koloncként húzta). Ugyanakkor akadtak remek pillanatok is, különösen, amikor találkozott az alkotói szándék és az előadói egyéniség.
A darab végén a táncosok újra beállnak a sorba, megismétlik az indító paravános mozdulatokat, majd a sor felbomlik, mintha minden kezdődne elölről. Aztán mégsem – de nem is fejeződik be; csak félbemarad, elhal anélkül, hogy lecsengene, némi hiányérzetet hagyva a nézőben.
Egerházi Attila koreográfiája, a Zárt függönyök – címével ellentétben – függönyök helyett bő, koromfekete szoknyákkal operál. Igazán nem lehet mondani, hogy a koreográfus bármiféle értelemben beskatulyázta volna a szóban forgó ruhadarabot; táncpartnertől takaróig, a magamutogatás eszközétől a zárt belső világot, szakrális egyszerűséget tükröző öltözékig mindenféle szerepben láthatjuk a földig érő, nagyon is egyszerű, ám gyönyörű esésű jelmezt – főleg persze a férfiakon. A Stockhausen–Porpora–Bach zenei összeállítás hézagossága ellenére a négy férfi-négy nő-négy szoknya játék már az első percekben sajátos atmoszférát teremt. Férfivilág ez;  meditatív, magát nagyon is komolyan vevő – ezért néha lassú folyású vagy egyenesen állóvízszerű –, ám fajsúlyos közeg, ahol a nők komplementer-szerepet játszanak, és valóban játszanak: leveszik a szoknyát férfi partnerükről, betakarják őket, vagy épp triót táncolnak a derekuk elé illesztett ruhadarabbal. A klasszikus elemekből felépített mozgásvilág és az egyszerű jelmez ihlette helyzetek találkozásából létrejövő alkotás mögött azonban egyfajta statikusság rejlik; nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy nagyságrendekkel izgalmasabb alkotás születhetett volna, ha a koreográfia nem a status quót elfogadó, hanem a határokat bátrabban feszegető alapelemekből építkezett volna.
A szimbolikus események legnagyobb problémája, hogy nem szabad önmagukban nézni őket; a Jövő-menők sem táncelőadás volt, sokkal inkább nyilvános búcsúztató és leltár. Talán a cím is ezért sikerült ilyen vérszegényre; mintha a társulat még mindig nem döntötte volna el, hogy jönnek-e, vagy inkább mennek. Persze akárki veszi is a kalapját, az átalakulás vért, verítéket és könnyeket ígérő vajúdásában nem könnyű minőséget produkálni; minden bizonnyal ennek tudható be az igencsak halovány előadói teljesítmény. Az előadás végeztével megszólaló ütemes taps sem a koreográfiáknak vagy az előadóknak szólt, hanem inkább a táncosai közé lépő Egerházi Attilának, virtuális útravalóként és jókívánságként.
Ami pedig az elbocsátó szép üzenetként választott – így szintén jelkép értékű – koreográfia-csokrot illeti, a főbb csomópontok az egyensúlykeresés, az elrugaszkodás és visszatalálás tematikája körül rajzolódnak ki, műveikben ezt a problémakört kerülgetik az alkotók. Az a baj, hogy még mindig nem elég nagy az amplitúdó, nincsenek meg azok a szélsőértékek, ahonnan vissza lehetne fordulni, a kontrasztok, melyekhez viszonyítani lehetne. Szerencsére minden befejezésben ott rejlik az újrakezdés lehetősége. Csak élni kell vele.

Jövő-menők
Debreceni Balett

Előadók: Bogdan Petronella, Czár Gergely, Kéri Nagy Béla, Agurtzane Perez, Linda Schneiderova, Svidró Viktor, Tóth Andrea, Zaka Tamás, Gabriela Zarubova

Elégia

Zene: L. Delibes
Koreográfus: Lukács András

Me, myself and I

Zene: P. I. Csajkovszkij
Zenei munkatársak: Lázár György, Schnitzler László
Jelmez, fény, koreográfus: Venekei Marianna

Zárt függönyök

Zene: Stockhausen, N. Porpora, J. S. Bach
Fény: Kovács Gerzson Péter
Jelmez, koreográfus: Egerházi Attila

Helyszín: Nemzeti Táncszínház

08.08.07. | Nyomtatás |