Feydeau szereplői ilyenek, csiklandósan és viszketegen keringenek egymás körül, egy dolog mozgatja őket, a felajzott kéjvágy, ez az egyedüli fényforrás az életükben, amely körül, mint a lepkék, keringenek. És az Új Színház színpadán ez a metafora testet is ölt, a forgószínpad közepén ott egy gömbölyű lámpa, körülötte forog a díszlet körcikkelyekre osztva, a szobák, mindegyikben egy-egy kanapé, amire a párok ledobódnak.
A szerző az örömelvű vígjátékok hagyományaiból az összes ügyeskedést bepakolja a darabba: két ágyat, amelyek gombnyomásra helyet cserélnek, hasonmást, aki mindig akkor jelenik meg, amikor a másik nincs jelen, álszerelmeslevelet, kiugrasztani a nyulat a bokorból, féltékenységtől üvöltő férjet, bohócot, akit folyton seggberúgnak. A cél: egy hiperaktív Szentivánéj. Mániás hajszáig fokozni a fogócskát és maximális sebességgel csapódni bele a fináléba a már felpörgetett nézőkkel együtt, akik addigra azonosulnak a mű alaptézisével, hogy félre a meg-megfáradó monogámiával, szabad utat a szexuális energiáknak, éljen a promiszkuitás. Az ötleteket viszont nem elég csak bedobálni a színpadra, működtetni is tudni kell ezt a működésképtelenségig terhelt vígjátékot. Ehhez Feydeau precízen kiszámolta, hány ajtó kell, hány kanapé, a félreértendő kellékeknek, például nadrágtartó, hol a helye, és az öltöztetőnők melyik ajtónál várják tépőzáras mellénnyel az izzadt komikust.
Egy idő után már nem is lehet követni ezt a kusza rohangálást, összefolyik a szem előtt az egész egy boldogító, bizsergető masszává. Vidnyánszky Attila innen lépett tovább, eldobta a bonyolult járásokat követelő díszletet, és a már említett lámpa köré átlátható teret alkotott. Egy ajtó sincs, a felhevült komédia jeleneit – hogy elemelje a földközeliségtől – zenére komponálta meg. Az első felvonás főtémája Carmen Habanérája, a második felvonásé a Kánkán, ami a harmadik felvonásban is vissza-visszaköszön. Ez a Kánkán, amiben minden szereplő ott ugrál, érezteti ennek a követhetetlenül pulzáló életmasszának az atmoszféráját.
Ennek a forgó díszletnek viszont áldozata is van: elmosódnak a párjelenetek pattogó váltásai, és előfordul, hogy valaki ottragad a forgó díszlet egy elfordult, de a nézők számára észlelhető pontján, és szerep nélkül “részt vesz” egy olyan jelenetben, amelyben elvileg nincs jelen. Rugbynek (Hobó) például időről-időre más kanapéba kell átballagnia a háttérben, hogy a megfelelő időben jöhessen elő megkérdezni: Nobody called? Többszörösen idegen az előadásban. Ezzel szemben Iglódi István Camille Chandebise-e otthonos és könnyed. A Romain Tournelt játszó Trill Zsolt (akit a rendező hozott a beregszászi társulatból) jóféle abszurd pillanatokat produkál: a levetkőzéssel együtt kivetkőzik önmagából, majd’ eldobja az agyát, ahogy a nyakkendő, ing, nadrág után leszedi a haját és a bajuszát. Györgyi Anna (Raymond Chandebise) viszont, a kielégítetlen feleség, aki azonnal szerető után néz, mihelyt unatkozni kezd, akinek pulzálnia kellene a nőiségtől, kemény és dacos arccal néz el a mellét fogdosó férfiak fölött. Akik kevésbé tüzes kandúrok, mint ahogy a helyi kupi neve sugallná. Gyűröttebbek, elkínzottabbak, földibbek. Hiába, november van.
Helmeczi Hedvig
Feydeau: Bolha a fülbe
Új Színház
Díszlet:
Jelmez:
Rendező: Vidnyánszky Attila
Szereplők: Gáspár Sándor, Iglódi István, Hirtling István, Trill Zsolt, Helyey László, Dengyel Iván, Nagy Zoltán, Hobó, Kisfalussy Bálint, Györgyi Anna, Bánsági Ildikó, Tordai Teri, Tóth Auguszta, Bánfalvi Eszter, Kovács Péter, Fülöp József, Mátyássy Bence
Összeállításunk a hivatásos és független magyarországi bábszínházak előadásait szemlézi, alkotóinak portréit mutatja be.
Kötetünk a legfontosabb magyar gyerekszínházi műhelyeket mutatja be.
Kevés olyan élő klasszikus van, mint Csehov. Kötetünk a darabokat és legjelentősebb magyar előadásaikat mutatja be.
Kovács Gerzson Péter immár húsz éve tartja társulat nélküli társulatát a kortárs magyar táncművészet élvonalában. Kötetünk erről az időben megtett útról szól.
