Gertrude Stein azonban Csabainak csak ürügy, hiszen Gertrude Steinben és Alice B. Toklas-ban együtt nem volt annyi vonzó, hódító, bársonyos nőiesség, amit Csabai vagy bármely férfi táncosa egy szemvillanásával ne überelne. Persze egy író nem fotómodell, nincsenek szépészeti kötelességei. És viszont. Egy táncosnak sem kell hozzáidomulnia ihletője nyersességéhez. Másfelől viszont Csabai világa inkább Djuna Barneshoz vagy Szentkuthyhoz áll közelebb, mint Gertrude Steinhez, mert ehhez a zseniális, de végtelenül redukált szókinccsel dolgozó, a grammatikát szisztematikusan deformáló íróhoz nem illik ez a túlburjánzó látványlavina. De ez csak szubjektív benyomás, nyilvánvaló, hogy nincs sok értelme összehasonlítgatni egy nyelvi struktúrát egy koreográfia nyelvével.
Akkor is igazságtalan és felesleges bármiféle számonkérés, ha a darab ún. eszmei mondanivalója (miszerint minden egész eltörött) most, 2001-ben egész egyszerűen triviális. Itt van tehát egy előadás Gertrude Steinék ürügyén, melyhez igen lassan találok kapaszkodót, ha a közhelyesebb utakat elvetem: például képtelen vagyok a főszereplőül választott személyekkel összekapcsolni a koreográfiát (hacsak el nem tekintek a hírneves kettős kilététől, és nem tekintem őket egy leszbikus párnak a sok közül), nem tartom eredetinek a darab meghatározó gondolatmenetét (a posztmodern zanzásított sablonjait), sőt, érzelmileg sem kap el igazán az előadás. Ezért inkább nem kezdenék bele sem Gertrude Stein, illetve a Rue de Fleurs 27. alatt kibontakozó művészeti centrum jelentőségének taglalásába, sem a széttört világ cserepeinek rendezgetésébe (gésák kontra cyber space), sem a tudatalatti bonyolult labirintusainak feltérképezésébe. Gertrude  Steinnek nem a magánélete, hanem a mondatai érdekelnek, a posztmodern kliséket már unom, pszichoanalitikus  problémafelvetésekre pedig nem vagyok hivatott.
A katonásan sorakozó “nem”-ek mellett azonban van egy terület, ahol Csabai Attila mindig lenyűgöz: ez a látvány. A Cyber gésák ugyanis nagyon jó darab, és nem mástól, mint a szépség kétségbeesett, szinte eszeveszett keresésétől az. Nem véletlenül indítottam Cecil Beaton említésével, számomra az ő figurájához hasonlít Csabai: nemcsak a tökéletes ízlés köti össze őket, hanem az élet átstilizálásába, átesztétizálásába vetett fanatikus hit is. És ez nem egyszerűen póz, hanem ritka és nagyon különös lényegi meghatározottság. Ők mindketten a szépség koldusai.
A hófehér függönnyel határolt teret zebramintás paravánok vibrálása élénkíti. A padlót hatalmas fekete-fehér kockák mintázata fedi, föntről gumikötelek lógnak, a díszletet néhány hófehér tárgy alkotja: a színpad egyik sarkában egy ágy, hátul a belső falon egy szekrény, az előtérben oldalt két WC-csésze. A két színben tartott, mégis roppant mozgalmas látvány érdekességét az elcsúsztatott, aszimmetrikus hangsúlyok adják. Az élükre fordított fekete-fehér kockák az átlós irányok hatását erősítik, a fontosabb történések színhelyei (a szekrény, az ágy, a gumikötelek, a WC-csészék) felszabdalják, decentralizálják a színpad erőterét. Nyugtalan harmónia és hűvös elegancia rendezi egységes látvánnyá a kiváló ízléssel megalkotott op-art kompozíciót.
A tér két átlós irányából fekete gumikötél feszül, végükön két fekete parókás alak, gésákra emlékeztető, fehér párnával ékesített sötét selyemruhában. Élő testek súlya húzza szigorú egyenessé a fekete átlókat. Kívülről mozgatott marionettek bábjátéka, tradicionális, kifinomult gesztussorokhoz szokott alakok akkurátus szöszmötölése zajlik a színen. Lassú, stilizált mozdulatok idézik fel például a teaivás rítusát, mely már Csabai előző darabjában, a Vörösben is felbukkant, egyfajta nosztalgikus idillt jelezve. Csabai és Gergye Krisztián arcba hulló paróka, maszkszerű fehér festék mögé rejtőzik, és ez a bábuszerű létmód szerencsére végig fenntartja a tisztes távolságot a nézők és táncosok között. Ez a tudatosan alkalmazott, üdvös személytelenség megóvja a közönséget attól, hogy egy hisztérikus pszichodráma önkéntelen résztvevőjévé váljon.

 

 

A kulcsszavak: távolság, stilizáció, fegyelem – vagyis a hangsúly a formákra kerül. Az előadás sajátos mikrokozmoszának határvidékei elsősorban a divat, a design, az építészet környékén keresendők, és nem valamiféle ad hoc pszichologizálás irányában. Jelmezbál, játék a térrel, a formákkal, a zenei és mozgás effektekkel. A két világ (sajnos) kissé didaktikus ütköztetése, összevegyítése nem túl eredeti gondolat, vizuálisan viszont telitalálat.
Két óriás marionettünk mudraszerű kézmozdulatokba feledkezve apró, lassú rezzenésekkel kommunikál Puccini zenéjére, majd előredőlve a kötelek fogják föl a földre eső testek súlyát, tompítják iramát. Gúzsba köti és egyben védi is őket az óriás mozgató, mely beilleszti alakjukat a fekete-fehér színpad megfelelő pontjaira. Testük része a díszletkompozíciónak, a geometriai formák dinamikus elegyének. Nem egyszerűen harmonikusan összerendezett a mozgás és a látvány, hanem mozog, megelevenedik az op-art. A táncosok nem használják az arcjátékot, üres maszkok merednek ránk. (Mellesleg éppen itt az ideje, hogy végleg elfelejtsük a jó öreg realista-naturalista játékstílust.) Ne akarjunk sem a festék, sem az álarcként viselt üres mosolyok mögé hatolni, ez itt egy másik formai világ, ami másik dekódolási kulcsot igényel. (Ugyanígy képtelenség bármit vizionálni az alkotók belügyeiről. Magánterület. Stop. A Kompmánia nem a szabad ötleteket írja tovább műveivel, hanem vérprofi munkákat passzol a közönségnek; nem gyón, hanem alkot. És ez különbség, mégpedig lényeges.) 
Rácz Eszter és Zarnóczai Gizella érkezik az előző táncosokkal azonos fekete parókában, átlátszó, testüket megmutató dresszben. Talán az előző alakok jövőbeli, egyen mosollyal felszerelt klónjai, akik most bemutatót tartanak saját koruk hagyományos mozgásanyagából, serényen ontva magukból a diszkókban fellépő szórakoztató személyzet, a táncos cicák kötelességtudó erotikáját. A kissé monoton attrakció a WC-kagylók árnyékában zajlik, finoman jelezve a koreográfus értékítéletét a Szép új világról. (Mellesleg WC bukkant már föl mostanában színpadon, Kovalik Balázs Ressurrection-rendezésében egyenesen fejest is ugrottak bele az arra hivatott szereplők.)
Összetört üveg csörrenésére emlékeztető zaj hallatszik, majd kivágódik a szekrény ajtaja, benne lapul két eltévedt gésánk, magas, vékony figurájukat szorosan belehajtogatva a szűk keretbe: Gergye Krisztián hosszú fekete ruhás, megszeppent francia nevelőnőként, Csabai Attila fekete bundás dívaként lép ki a napvilágra. Ott aztán három egyen mini ruhás, egyen parókás másolat ropja bőszen, a két előző jelenetben felbukkant táncos lány társaságát Szász Dániel egészíti ki, akit most szintén meglepően vonzó szexuális kétértelműség jellemez. A magas, vékony, inas, női ruhás férfitestek odaidomulnak a három alacsony, egyenruhás, hiperaktív test mellé. Keverednek a jelmezek: a szereplők felöltik egymás jellegzetességeit, fekete mini ruhák és a hosszú csipkék váltogatásának sormintája mutatja a két világ, a két idő egymásba mosódását.

 

 

Azt nem árt leszögezni, hogy öt nő (vagy “kvázi” nő) világában vagyunk, akik egyforma hajfürtjeikkel, fekete női ruhákba bújtatva mintha ugyanannak az nő-képnek egyes elmosódott, elmaszatolódott másolatai lennének. Lehet őket klónoknak nevezni, de az is érdekes, ha jelmezbálra, Hamvas Béla Karneváljára, vagy a Bulgakov-féle bálra asszociálunk. Mind az öt táncos, függetlenül biológiai nemétől, női szerepben van, sőt, talán sokszor ugyanannak a nőnek a szerepében. Gertrude Stein és Alice B. Toklas is csupán azért érdekes, mert rajtuk keresztül el lehet játszani egy leszbikus szerelmi történet lehetőségével, mely egy egységesen női ruhában felvonult, de biológiai neme szerint felerészt mégiscsak férfiakból álló szereplőgárda esetén igen érdekes konstellációkhoz vezet. Mert ha Csabai női szerepben van, és Zarnóczai szintén, akkor szenvedélyes szerelmi kettősüket a látvány ellenére (a félmeztelen férfi és női test összesimulását) leszbikus kettősnek kell értelmezni. Maga a kép, a mozdulatsor kicsit szentimentális, de az ötlet nagyon eredeti! Látok egy heteroszexuális szerelmi jelenetet, és mégis – a jelmezek, a szerepek felől újraértelmezve a látványt – homoszexuálisként kell dekódolnom. Ez nagyon furcsa és meglepő, hiszen a koreográfus egyszerűen megmutatja a testeket, nem akar illúziót kelteni, sőt, tudatosan megakadályozza azt.
Mintha három idő, három konvenció találkozna össze ezen a ponton: az antik színjátszásban csak férfiak léphettek föl, férfiak játszották a női szerepeket is; Shakespeare-nél a félreértések nagyon sokszor éppen a ruhacserén, az ellenkező nem álcája alatti bújócskázáson múltak; mostanában pedig (a Kompmániánál például végképp) mindennapos a nemi szerepekkel való játék. De mindhárom korhoz nagyon erős nézői attitűd, értelmezési, dekódolási szabály tartozik: a legegyszerűbb, első esetben az, hogy bár tudom, hogy mindenki férfi, “elhiszem”, hogy valaki a szerepe, jelmeze alapján nő lehet. A másodiknál, bár tudom, hogy cseles ruhacsere történt, “elhiszem”, hogy a történeten belül hihető a nemváltás, és addig nem lepleződik le az illető biológiai neme, míg vissza nem öltözik saját ruhájába. (Mellesleg sok bohózat vagy kabarétréfa még ma is eljátszik ezzel a trükkel.) A harmadik esetben a játék lényege az, hogy tudatában vagyok a szereplő biológiai nemének és szerepének egyaránt, és elfogadom őt ebben a kettős helyzetben. Általában ehhez a testet valamilyen ruhával, jelmezzel, ékszerrel kell ellátni, nem az illúzió végett, hanem azért, hogy a test valamilyen módon “meg legyen jelölve” a (biológiai nemével ellentétes) választott nem valamely szimbólumával. A Cyber gésákban éppen ellenkező irányú a folyamat. Csabai, aki egészen addig női ruhában volt, most levet magáról minden női azonosító jelzést, félmeztelenné csupaszítja magát – így kell elfogadnunk nőnek: így, ebben a szabályos, inas férfitestben –, és megteszi ezt partnernőjével is, hogy annak meztelen mellei miatt még nagyobb legyen a kontraszt. Nincs illúziókeltés, még könnyítő kacsintás sincs a néző felé.
Adódik a ruhák és jelmezek kapcsán még egy érdekes kérdés. A Kompmánia éveken keresztül attól volt jellegzetes, hogy egymástól roppant eltérő, egymást szinte karcosan támadó, erős, sajátos személyiségek önkifejezése zajlott a színpadon, mindenki saját párhuzamos monológjába feledkezve szántotta a teret, minél extrémebb, minél egyedibb mozgással és külsővel határolódva el a többiektől. És akkor egyszer csak hirtelen ebben a darabban itt ez az iszonyatosan erős hasonlóságra, azonosságra való törekvés, eggyé válás, összecsúszás. Továbbra is agresszív monológok zajlanak, az önmagukba zártságot továbbra sem oldja semmi, csak ez most annál is bizarrabb, mert mindez fekete női uniformisban, egyforma parókában zajlik.
Mellesleg a jelmezek ismétlődése, a sok fekete anyag, a formák monotonitása segít abban is, hogy ne akarjunk történetet konstruálni, személyiségeket, szerepeket analizálgatni, hanem egészen egyszerűen feledkezzünk csak bele a Kompmánia vizuális világának elegáns, egyedi, rafinált profizmusába. Szépség, mint életmód. Szépség, mint levegő. Szépség, mint vér. Egy elemeire hulló világ, mely pusztulásában is a saját maga által kijelölt esztétikai normákon belül marad. A hattyú halála. Nonszensz, röhej, giccs, és mégis, nem tudom nem csodálni. Hófehér gömböcskék gurulnak szerteszét a kockás padlón kósza fekete figurák között. Hófehér tányércserepek repülnek, szilánkossá törve, szemcséssé bontva az összefüggő egyszínű, fekete-fehér kockák nyugalmát. Öt fekete figura simul pepita babaszobájába, bezáródva örökre a geometrikus formák birodalmába. Látvány, mint örvény, csapda, húsevő növény, függőség.

Cyber gésák
Kompmánia

Kosztüm, tér, díszlet:Xabay Team
Fény: Tamás Gábor, Csabai Attila
Dramaturg: Diana Souhami
Alkotó-koreográfus: Csabai Attila
Előadók: Rácz Eszter, Zarnóczai Gizella, Csabai Attila, Gergye Krisztián, Szász Dániel

Helyszín: Szkéné Színház

08.08.05. | Nyomtatás |