A párbaj az ellentétek elvére épül: nemcsak témájában, hanem az előadás szerkezetében is: a konkrét és elvont részek, az érzéki és gondolati hatások (a tánc, a fények, a zene, a beszéd) bizonyos egységekben tisztán elválnak egymástól, az egészben viszont harmonikusan egyesülnek.
A szinte banális, hétköznapi szerelmi történet során a kapcsolat kibontakozását ennek fontosabb stációin keresztül követhetjük végig. A “megismerkedés” jelenetében a Nő (Schermann Márta) csábfegyvereinek teljes birtokában indul “vadászni”: hosszú, szőke haját kibontva hagyja, szája élénkpirosra van festve, vadító fekete felsőrészt és bő, bordó és szürke színben játszó szoknyát visel. A nézőtérrel párhuzamos “fényfolyosón” halad át, mellbimbói – két bearanyozott dió – összekoccintásával hívogatja a hímet, és feszülten vár. Mire az megjelenik, ő már el is tűnt. A Férfi (Geltz Péter) izgatottan szaglássza az elsuhanó nő illatát, szólongatja a cicamicát. Szerelése hasonlóan “szexi”: fekete bőrnadrág simul alsótestére, csillogó zöld ingje felül csábosan nyitva marad, s látni engedi férfias mellkasát. Mikor aztán először szembetalálkoznak, köteleik miatt – melyekkel a színpad két oldalához kötözték őket – hiába nyújtózkodnak vágyakozva egymás felé. Már ekkor nyilvánvaló – bár választékos modorban fejtik ki a másik iránti (elsősorban szexuális) vonzalmukat –, hogy a távolság kettőjük közt minden igyekezetük ellenére áthidalhatatlan. Egymás megértésének lehetetlenségét példázza egy másik jelenet. Egy furcsa, manószerű Lény (Murányi Zsófia) feltesz egy régi lemezjátszóra egy lemezt – melyen Rátonyi Róbert énekel egy régi slágert (“Este fess a pesti nő”) –, s önfeledten ringatja magát. Végig ugyanaz a dal szól, a Férfi és a Nő mégis felváltva kiáltoznak át egymásnak a színpad átellenes pontjairól végig láthatatlannak maradva, hogy mást szeretnének hallgatni. Kulturáltan keresik a kompromisszumot, de nem jönnek rá, hogy ez a vita teljesen értelmetlen, hiszen más az ízlésük.
Az “együttélés” stációja a férfi lakásán játszódik le, melyet a színpad közepén egy földdel leszórt köralap jelöl ki: ez lesz a két ember közös élettere, egy önálló, zárt világ, mely egyben harcuk helyszíne, küzdőtér is. A berendezést egyszerűen két, a nézőtérrel szemben szimmetrikusan elhelyezett fotel jelzi, mely két külön térfélre is osztja a korongot. Mindennapi civódásaik elsősorban zaklatott lelkiállapotukat, kapcsolatuk feszültségét fejezik ki – táncban. Mozgásuk erre a szűk körre korlátozódik. Feszes, kemény mozdulataikat kaotikus mindennapi zajok, zörejek, diszharmonikus zene festi alá.

 

 
Amikor szóban reflektálnak a felmerülő problémákra, a “lakás” előterébe lépnek, és külön-külön a mikrofonjukba nyilatkoznak. Testileg ilyenkor szinte nem is érzékelik egymást: a közönség felé néznek, csak egymás hangját hallják, tisztán gondolatilag érintkeznek. Filozofikus mélységű beszélgetésük során a Férfi képviseli az Észt, aki elvont világban él, eszmékben hisz, a Nőnek is azzal udvarol, hogy “a szeme, a haja, az ajka [azért tetszik], mert olyan metaforikus mind, egész testisége [számára] metafora, kép, hasonlat”. A Nőt az Ösztöne irányítja: a természet, a konkrét valóság elsőbbségét vallja, szenvedélyei teljes kiélésére, a férfival való teljes egyesülésre vágyik. Féltékeny a Férfi megfoghatatlan gondolataira, mert úgy érzi, hogy azok kettőjük közé állnak és megakadályozzák szerelmük tökéletes beteljesülését. Követeli tőle, hogy adja fel a gondolkozást, és bízza magát az ösztöneire. Végül persze nem győzik meg egymást, hiszen egyikük sem akar megváltozni.
Ez a vita sokkal többről is szól, mint egyetlen kapcsolatról. Ők egyben az összes – vagy épp az első – emberpárt szimbolizálják. Ha kitágítjuk a perspektívát, a helyszínül szolgáló kis föld-kör jelölheti az egész Földet. Sőt! A színpad fekete “űrében” ugyanis további körformák láthatók a padlózaton: egy sárgára festett és egy ezüstösen szikrázó homok “bolygó”. Ezeken a földönkívüli tereken tűnik fel egyre a már említett különös emberfölötti (?) Lény, s néha csak egy fénysugár teremt neki teret, ami – talán – belőle fakad. Az emberekkel ő nem érintkezik, soha nem is beszél, csak táncol. Velük együtt éli meg viharaikat, de beleavatkozni nem tud. Folyton változó ruhái alapján lehetne tündér, kobold, angyal, de antik istennő is. Lénye megcsillantja az ellenpólusokat kibékítő egység lehetőségét. (Talán mégis inkább az “egyensúlyra vágyó emberi Lélek” lenne?) Táncát a disszonáns földi zörejekkel ellentétben csodálatosan szép muzsika kíséri, mely magasabb harmóniát ígér.
És a párbaj végeredménye? Az előadás nem hirdet győztest, inkább kettős vereséget. A “Lény” mozdulatlanul elnyúlva fekszik a színpad előterében, fénye kihunyt. Férfi és Nő pedig egy dinamittal teli utazókofferon ülnek, s miközben a Nő arról cseveg, hogy Jamaicába utazik, mert ott egy olyan világot képzel, ahol kiélheti a szenvedélyeit, lassan leég a csillagszóró-gyutacs. Szerencsére a mindent eldöntő, végső robbanás ezúttal elmarad.
Mások, máskor majd folytathatják a megkezdett vitát.



A párbaj
Andaxínház

Díszlet: Geltz Péter
Jelmez: Rátkai Erzsébet
Fény és hang: Szabados tamás és Payer Ferenc
Koreográfus: Murányi Zsófia
Rendező: Zsalakovics Anikó
Szereplők: Murányi Zsófia, Schermann Márta, Geltz Péter

Helyszín: Mu Színház

08.08.05. | Nyomtatás |