A zenészek a színpadtér jobb oldalán elhelyezkedve, hangolás közben vörösbort iszogatnak. Máris otthonos a hangulat. (Egy pohárkával biz’ nekünk is jólesne!) Borospincében vagyunk – jelzik a színhelyet a félsötétből előderengő hordók, amelyek mélyéből kalapos, nyalka férfiak bukkannak fel, öltönyben, nyakkendősen, ahogy a kivételes eseményhez dukál. Mert legénybúcsúra gyűltek össze a barátok. Előbb csak felsőtestükkel “járják”, aztán jobb lábukat a hordó oldalához csapva, dinamikusan tekerik, csavarják az erdélyi legényes motívumait.
A zenész banda (Kiss Ferenc, Korom Attila, Küttel Dávid) lelket, talpat pezsdítő folkmusic-ot varázsol a hegedűtől a tangóharmonikáig, gitártól a cintányérig terjedő hangszerkészletből. Eleven ritmusára széles kedvvel, szöcskemód ugrándoznak a férfiak ki s be a hordókból, s közben a hordók domború hasán zajosan csapásolnak. Erősek, virgoncak szilajok és hetykék így együtt, amint a hordókat döngetve-döntögetve, forgatva, belekapaszkodva, szélükre felpattanva virtuskodnak, vigadnak, néha azonban ki-ki a sajátjának legmélyét – sorsát, mikrovilágát – vizslatja. Ezek az egyéni elmélyedések jól kontrasztálják az újabb közös tánc- és kedvkitöréseket.
Épp kicsit halkul a duhajkodás, mikor színre görgeti saját hordóját a címszereplő (Nagy Tamás). Vőlegényhez illőn fekete öltöny, kalap s fehér ing feszül rajta. Mosolygósan, parányi elfogódottsággal tekinget körbe, kíváncsian mustrálja társait, vajon mi is fog történni ezen a rendhagyó alkalmon. A koreográfus szereplőválasztása igen szellemesen a legalacsonyabb termetű táncosra esett, ezzel is ,,kidomborítva” a vőlegény fiatalságát, s hogy tapasztalatokban is ő a legapróbb társai között. Akikről szinte süt a büszke, macsós magatartás. Mintha mindenikük túl lenne már e sorsforduló élményein. Sokat tapasztalt, megélt “öreg rókák” már. Vagy talán többségük még nem hajtotta igába a fejét? S attól ily fenemód fölényesek? Büszkék megőrzött, keserédes szabadságukra? Ez is lehetséges. Akárhogy is van, a szabad, független vagy járomba fogott egyként örvend a kanbulinak, ahol női szemek őrállása nélkül, felhőtlenül lehet ihaj-csuhajozni.
Zajlik is tovább a dajdaj. A vőlegény derűsen toporog a hordó tetején a többiektől szorosan körbefogva. Rituális varázsigéket motyogva, majd hangos kurjantásokkal sebesen sodródik a felajzott tempójú körverbunk; villámgyors tenyerek csattannak. Humoros pillanatok ezek: az autentikus magyar férfitánc groteszk mozgáslátvánnyá módosul. Aztán a muzsika lassúra vált, másfajta hangulat telepszik a virgoncság helyére. A társaság tagjai most komoly méltósággal feszítenek a magasban: csavargatós lábmunkájukkal balanszíroznak a hordók tetején. Eközben egyikük dialógusát látjuk a vőlegénnyel. A mozdulatokból úgy tűnik, a tapasztalatátadással az idősebb támaszt nyújtó barátságáról is biztosítja az ünnepeltet. Egy mozdulatfázis – ahogy az ifjú ember hanyatt dől a másik hátára, az pedig egy váll-lendítéssel talpra állítja az elbizonytalanodót – többször is felvillan a koreográfiában. Akárcsak a vőlegény felsőtesttel előredőlő, fél lábon egyensúlyozó karakteres mozdulata, amely sejteti a figura pillanatnyi lelki-érzelmi állapotát. Előkerülnek a pálinkás üvegek, s ekkor kezdődik csak az igazi vigalom. A táncosok az előadótér hátsó részén tömörülnek. Egymást átkarolva egyre emelkedettebb hangulatban poharaznak. Kissé sztereotip, mégis ingerlően röhögtető képet fest a garatöblögetős mulatozásokról, mégpedig a kulturáltabb fajtáról, lévén itt sehol semmi durvaság vagy ordenáréság. Legfeljebb kellően felhevült, zajos és egymást hergelő, zakókat ledobáló gyors örömtánc, amely az ivászatot követi. Sötét. Lihegés, és mint madarak szárnycsapkodása, gyufásdobozok rázogatása hallik. Sercegve apró lángkörök lobbannak, és enyésznek el. A sötétből aztán az egyik lángocska ülő asszonyi alakot fényesít elénk. A férfiak szétszóródva pihennek, bal elöl a vőlegény mélázik, s közben édes-bús nóta szól. Az egyik hordó belsejében szelíd nyugalommal, puhán forogni kezd egy pár. Acélos szenvedélyük, érzelmi lobogásuk (ha volt egyáltalán…) itt már a régmúltba olvadt, bölcsesség szülte, csöndes ragaszkodássá párlódott. Meghitt, finoman megkomponált epizód, amely némi ironikus felhangot kap, amint az egyik táncos üres képkerettel portréba örökíti a házastársakat. Újfent zajos jelenet következik, valami sajátos játék, beavatási szertartás. A főszereplő megvilágított, magányos alakja középen a jellegzetes fél lábon imbolygó pózzal, miközben társai hátulról furcsa zajokkal, tapssal, gesztusokkal ingerlik. Majd letépik róla az ingét, s a félmeztelen megszeppent fiatalembert végigkergetik a hordósor tetején. Az egyik belsejébe zárják, megpörgetik, hogy aztán szódavízzel életre locsolják. S jön az utolsó nagy közös móka, a szeretkezést célzó “matractánc”. Mindenki keresztbe-kasul ugrál, pattog a rögtönzött fekhely körül-felett, testek vetődnek, mígnem egy női bábu is előkerül. Hajigálásával szinte eksztázisba fordul a tánc, hogy az újabb elsötétülést követően halk szavakra váltson a koreográfia.
A fény a bal oldalra került matracra vetül, s a rajta töprengve, búsan üldögélő vőlegény alakjára. Takarásában a bábuból hús-vér nő (Bonifert Katalin – aki a korábbi házastársat formálta meg) éled. A menyasszony? Inkább talán a régi vagy egy alkalmi szerető. Aki csupán “arra jó”. Pedig fekete kombinés alakjával a lány szelíden, érzéssel simul a távolba révedő, a nőre egyetlen pillantást sem vető partnerhez, akinek minden megmozdulása lassú, tétova. Tekintete pedig komor és közömbös. Igyekszik szabadulni a már nem kívánt helyzetből. S mint egy nyomasztó álomban, kezével erőlködve evez, hogy mielőbb elérje biztonságot nyújtó hordóját, s közben újból és újból lefejti a futónövényként ráfonódó női testet. Görnyedten vánszorogva görgeti a hordót középre; s ahogy a többiek snájdigul felöltözötten visszasüllyednek kiinduló helyzetükbe, hasonmód cselekszik a vőlegény is, csak őt fehér ingben, kalap nélkül nyeli el a hordómély.
A nézőben mindig buzog az akarat, hogy a produkció nyomán felmerülő kérdéseire racionális válaszokat adjon. Jóllehet Juhász Zsolt, a Duna Táncműhely táncos koreográfusának legújabb opusza nem ébreszt túl sok kérdőjelet. Sőt, a tánckompozíció áttetszően tiszta, világos, legfeljebb a címben szereplő tízes szám okoz(hat) picinyke fejtörést, hiszen a táncos férfigárda hét főből áll. Persze, ha arra gondolok, hogy a meghívottak közül hárman nem jöttek el a bulira, akkor máris itt a megoldás…Jóval lényegesebb kérdés: vajon tényleg kortársnak címkézhető-e ez a táncszínházi produkció, ahogy azt az alkotó megjelölte. Mert kétségtelen, hogy a közel egyórás darab ma készült, a fiatal tánckomponista ma született gondolataival, és Kovács “Jackie” József mai igényű világítási megoldásaival. Viszont a felhasznált téma és különösen az annak kibontására alkalmazott koreográfiai eszköztár mégiscsak tradicionális, folklór hagyományokon alapszik, akárcsak a hangulatot fokozó zenei kíséret. A “kortárs” jelzőhöz más képzet tapad, én ezt a művet inkább archaikusnak érzem. Ettől még Juhász Zsolt koreográfiája jó arányokkal, fantáziával megkomponált, hangulatos, élvezetes darab. Van benne gondolat, emocionális töltés, humor és svung, s ezeket az alkotói erényeket nem is oly sűrűn lehet felfedezni. Azt a kortárs címkét pedig talán nem kellene erőltetni.
A tizedik vőlegény
Duna Táncműhely
Jelmez: Herczeg Éva
Zene: Kiss, Korom, Küttel
Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt
Előadók: Balogh Csaba, Baraté Péter, Bonifert Katalin, Dékány Zoltán, Gábor Norbert, Lázár Szabolcs, Nagy Tamás, Vámos László
Összeállításunk a hivatásos és független magyarországi bábszínházak előadásait szemlézi, alkotóinak portréit mutatja be.
Kötetünk a legfontosabb magyar gyerekszínházi műhelyeket mutatja be.
Kevés olyan élő klasszikus van, mint Csehov. Kötetünk a darabokat és legjelentősebb magyar előadásaikat mutatja be.
Kovács Gerzson Péter immár húsz éve tartja társulat nélküli társulatát a kortárs magyar táncművészet élvonalában. Kötetünk erről az időben megtett útról szól.
