Ez a mostani előadás, a Szél a zsákban kevésbé könnyed és kevésbé látványos, tartalmilag viszont lényegesen mélyebb, mint az előző. Nagy József különös színházi-koreográfiai szvitet hozott létre Rémi Nicolas fényeivel és a Goury által készített díszlet segítségével, amely olyan, mint egy csapdákat rejtő labirintus. A darab hangulata a közép-európai abszurd világát idézi: Kafka keménykalapos bürokrata-bohóc figuráit, akiket éppúgy megtalálhatunk Krúdynál vagy Ionesconál, mint Topor vagy Beckett műveiben.

Nagy dramaturgiája leghatározottabban Beckett költészetének hatását mutatja. A szótlan figurák – egyedül vagy párban – fantomszerű marionettbábokká fejlődnek, miközben a legkülönfélébb játékoknak adják át magukat. Átváltozó figurák egész sorát láthatjuk, akik Dante poklának alsóbb köreibe ugyanúgy beleillenének, mint Bosch édenkertjébe vagy más szürrealista alkotók látomásaiba. És mindez szüntelenül mozog, mint egy gépezet, táncol vagy éppen szétesik, összhangban Kovács Tickmayer István zenéjével és Nagy József „mozgásfestészetével”.

Aki ésszerűen szeretné megmagyarázni ezeket a képsorokat, azt kockáztatja meg, hogy magára marad. Megértjük ezért azokat a nézőket, akik negyed óra múltán távoztak a nézőtérről. Ám a közönség többsége mégis hagyta, hogy megigézze az előadásnak (az erőtlen pillanatok ellenére is) fokozatosan növekvő varázsa. Az utolsó képek – egy pellengérre állított ember, akinek ruhájából addig pereg a homok, míg üres nem lesz, mint egy szélzsák, illetve a farkassal ölelkező nő – jellemzően jelenítik meg Nagy József törekvését egy sajátos, kinyilatkoztatáson inneni totális költészet megteremtésére, amely a becketti csendet hosszabbítja meg.

24 heures

<!--[if !supportLists]-->1997. <!--[endif]-->december 4.