A legújabb feldolgozást Robert North a győri együttes számára készítette. Kiindulópontja az eredeti novella volt, így a történet alakulása meglepte azokat, akik csak operaváltozatából ismerik a Carment. A népszerű Bizet-változattól való eltávolodást jelzi az is, hogy a koreográfus felkérésére Christopher Benstead, egy állítólag nagyon híres angol kortárs zeneszerző új kísérőzenét komponált a történethez. A zene főként szintetizátorokon szólal meg, és ez kicsit gépiessé és rideggé teszi az est hangulatát. Van viszont néhány kiváló pillanata is, mind hangzásában, mind dallamvilágában (leginkább az a részlet, amikor Sebestyén Márta hangját is belekomponálta a muzsikába a zeneszerző).

North nem először dolgozott Győrben. Előbb az Entre dos Aguas című egyfelvonásosát tanította be, később a Fanfárt (amelynek talán szerencsésebb lett volna ezt a címet adni:

„Hurrá, amerikaiak vagyunk!”).

Sajnos a Carmen csalódást okozott. North-tól többet vártam. Volt néhány darabja, például A halál és a leányka, ami oly tökéletes, hogy minden egyes lépésnek, mozdulatnak megvan a helye és szerepe benne. Ezek után mindent, amit csinál, legszívesebben ehhez mérne az ember. (Ez nem tisztességes, de természetes eljárás.) Színházról lévén szó, talán nem szégyen leírni: „katartikus” élményt várunk tőle. Ez Győrben most elmaradt.

North legújabb művének lépésanyaga – a többi koreográfiájához viszonyítva is – szegényesnek mondható. Az is kiderül a Carmenből, hogy North formanyelve inkább lenne alkalmas érzések és hangulatok kibontására, mint cselekmény elmesélésére. A koreográfus túlságosan is ragaszkodik a szövegkönyvhöz, kötelezőnek érzi, hogy abból mindent megjelenítsen a színpadon. Így gyakran elveszik a részletekben, és ezáltal egysíkúvá, érdektelenné válik a darab. Üres gesztusok helyett jobb lett volna valódi és valóban eltáncolt érzéseket látni, amúgy „north-osan”. Ehelyett láttunk hintót, ami előtt csuklóban megtörve alkarját a mellkasához szorított táncos ugrált, látunk stilizálatlanul színpadra vitt hétköznapi gesztusokat.

A darab első képében Don Josét látjuk a bitófa felé ballagni néhány katonatársa kíséretében. Léptei lassúak, viselkedése beletörődést áraszt. A vesztőhelyre érve a szereplők megállnak, egy pillanatra sötét lesz, majd újra fénybe borul a színpad. Ezzel a jelzéssel, afféle flash backként idéződik fel a történet, amely ugyanide, a vesztőhelyhez vezet. (North ezzel az ötlettel foglalta filmszerű keretbe az eseményeket.) Aztán egy utcajelenet láthatunk, majd életkép következik a dohánygyárból, aztán a rendbontás és annak megfékezése. North különösebb invenció nélkül felmondja a mesét, de csak ott szárnyal fel koreográfiája, ahol líra betéteket komponálhat (például a gazdag lányok táncában).

A Carmen szerepét táncoló Pintér Tímea plasztikusan, erőteljesen táncol, de az ő cigánylánya nem erotikusan átfűtött nőiességével, inkább energikusságával csábít. Kíváncsi lettem volna, hogy mi történik, ha mondjuk a Pátkai Balázs táncolta Don José egy erotikusabb személyiség áramkörébe kerül. A győri együttes mintha most nem érzett volna rá igazán a koreográfiára. A táncosok egy része – szinte szó szerint – „földhözragadtan” táncolt. Talán a hölgyeknek sikerült közelebb kerülniük North sajátos stílusához, de még ez sem volt elegendő ahhoz, hogy valódi élmény szülessen.