Az utolsó előtti pillanat

A vágy szarvai – Andaxínház

Az Andaxínház legújabb bemutatója összetett előadás. A szöveg, a tánc, illetve a látvány majdnem egyenrangú alkotórész benne. De nem drámai színházat látunk, mert az elhangzó szövegekből nem áll össze semmiféle történet, a színpadi történések nem a verbális réteg által jelzett szituációkat jelenítik meg. Nem táncszínház ez, mert nem valamely táncnyelv szabályainak és a színpadi kifejezés lehetőségeinek összekapcsolására épül. De mozgásszínháznak sem nevezhető, mert nem a mozdulatok drámaisága, a non-verbális közlések feszültségteremtő ereje az elsődleges benne. Képzőművészeti színháznak sem mondható, mert nem a vizuális rétegben rejlő esztétikai hat sok kifejtésére épül a produkció. A vágy szarvai mindez együtt, a felsorolt műfajok mindegyikét felidézi, de egyikkel sem azonos. A néző nem hagyatkozhat tehát megszokásaira, bejáratott befogadói attitűdjére. Keresnie kell a kulcsot, amellyel közel férkőzhet hozzá.
Kondorosi Zoltán

Kezdőkép - zárókép

Áradó Puccini-ária zeng egy átszellemült bariton tolmácsolásában. A lassan világosodó fénykörben egy sötét ruhás férfit látni. Felfelé néz, oldalra pillant, aztán lehorgasztja a fejét. Kezében egy marcipánember. Hirtelen mozdulattal leharapja a fejét, majd jóízűen rágni kezdi. Van valami báj és brutalitás ebben az előadást indító gesztusban.

„Nem oly nehéz nyugalmat találni a halál után” - mondja a férfi. „Akkor meg mire várok? Miért nem siettetem a sajátomat?... Azt hiszem ennek a világnak is vége. Folyton az utolsó előtti pillanatban vagyunk... Akármerről nézek önmagamba, úgy érzem, hogy egyetlen mozdulatom, gondolatom sem az enyém. Kétségtelenül volt egy életem, amit ismeretlen okból elhagytam vagy ő hagyott el engem. Nem sikerült benne megvetnem a lábam.” A férfi szavait követően harsogó kelti zene, egy indai fanfár szóalal meg. Lassan lenyílik a háta mögött látható, kecses aranyindákkal és madarakkal díszített szobaszínpad méretű doboz elülső fala. Olyan ez, mintha egy urnába lesnénk bele. A kezdőmonológ és a létványeffekt hatására az az érzésünk, hogy mindenre, ami a dobozszoba színpadán megjelenik, a halál árnyéke vetül. Mintha a főszereplő férfi „elveszített életének” megelevenedő mozzanatai jelennének meg. Mintha az utolsó előtti pillanatot látnánk, a halál előtti fázist, amikor még nem zárult le az idő, amikor még nem nyílt meg a végtelen. Ez a végtelenné táguló pillanat az előadás ideje, amikor átjáró nyílik a befejezett és bekövetkező történések között.

Ebből a nézőpontból egy elveszített, elmulasztott élet áttekintése A vágy szarvai, amelyet a kezdőkép inverze zár le. A három lány, akivel a főszereplő a doboz-színpadon találkozott, kilép a térből. Állnak ugyanott, ahol az előadás kezdőpillanatában a férfi. Ő meg a doboz-szobából néz vissza cinikus mosollyal. A rázáruló sötét azt jelzi, mintha r csukódna ez a halotti urna. Mintha átlépne az utolsó küszöbön is, ahol a semmi tágassága nyílik. Közben pedig árad a Puccini-áriából a fölszárnyalni kész bánat.

A figurák

Előbb csak a hangjukat halljunk, izgatott sutyorgásukat, szavakba nem rendeződött mormogásukat. Akkor látjuk meg a három női alakot, amikor lenyílik a doboz-szoba elülső oldala. Balra egy vörös ruhás nő ül egyenes derékkal, büszke fejtartással egy zongoraszéken. Középen egy fehér ruhás lány bújik esendőn a falhoz. Jobbra egy zöldesfekete ruhájú nő ül hanyag, kihívó tartásban egy fotelban, lábai az egyik karfán keresztben nyugszanak. Jobb elől felnyílik egy csapóajtó, a férfi emelkedik ki belőle, mintha pincéből bújna elő. Megjelenésére megmozdulnak a női alakok: a piros ruhás zaklatott, szinte érthetetlenül gyors monológba kezd: ki maga, mit keres itt, honnan jött elő. A fehér és a zöldesfekete ruhás nő csak ideges, illetve érzéki mozdulatokkal jelzi, hogy érzékeli a férfi érkezését.

A három nőalakot a - gesztusaival, akcióival - a férfi hozza mozgásba. Mintha a teremtményei vagy az emlékképei lennének. Előbb a piros ruhás lányhoz lép. Kézcsókok, emelések, ölelések repetitív mozdulatsorának végén - váratlan fordulattal - elfoglalja a nő helyét a zongoraszéken. A közben elhangzó párbeszéd viszont az anya-gyerek viszonyt idézi. Aztán a fehér ruhás lányhoz lép a férfi. Letérdelnek mindketten középen, mintha esküvőjük lenne. A férfi emelt hangon elmondott fogadalmai - épp a nász teljesülésélményével ellentétben - a mulandóság fennhangú tudomásulvételét jelzik. Aztán a buja mozgású fekete ruhás nőhöz lép a főszereplő. Pofonok csattannak, mintha egy szenvedélyes kapcsolat válságpillanatait látnánk. Az elhangzó mondatok viszont az anyát szólítják meg.

A három nőalak tehát az anya, a feleség, a szerető szerepköreit testesíti meg, úgy hogy ezek a funkciók nem határolódnak el élesen egymástól. Határozott karakterjegyeket sem öltenek a nőalakok. Néha egyértelműen megkülönböztethetőek, máskor meg (főleg a mozdulataik hatására) mintha egymásba folynának, azonossá válnának. Épp ezért az általuk felidézett női szerepek is cserélődnek köztük. Leginkább ruhájuk alapján különböztetők meg a figurák. Ezek azonban újabb archetipikus jelzéssel ruházzák fel őket. A piros a vér, a szenvedély színét jelzi itt is. A fehér az ártatlanság, a fekete a gyász felidézéseként hat. Mintha az életet mozgásban tartó elemei erőket is ők jelenítenék meg.  

A mozgás

A három lány mozdulataink van valami démonikus jellege. Azt a kiszámíthatatlanságot, felforgató vonzerőt, nyugtalanító bizonyosságot, ösztönző hiányt képviselik, amit a nő jelent a férfi életében - bármilyen szerepkörben is kerül kapcsolatba vele.

A három nőalak mozgatásában az Andaxínház most is azt a gesztikus táncnyelvet használja, amellyel legelső produkciója, A fanatikus zenekar óta kísérletezik. (Számos egyéb jellemző is összekapcsolja két produkciót.) Darabos gesztusok hirtelen vált sokkal láncba fűzött sorozatát látjuk. Ezek egy része kézjelekre épül, máskor pózok, testtartásváltások jelentik a mozgások alapját. Táncszerűvé mindezt a mozdulatváltások ritmikája teszi, gyors, töredezett ütemük, ismétlődésekre és variációkra épülő ritmusuk. A felidézett gesztusok nem a hozzájuk kapcsolható valóságos helyzeteket idézik meg - mint a pantomimben -, hanem absztrakt mozdulatsorokká alakulnak, amit nem érdemes semmiféle valóságos mozdulattal azonosítani. Nem felidéző szerepük fontos, hanem az emocionális tartalmuk hat. Ebben a közegben a valóságos cselekvések is irreálisnak, valószerűtlennek tűnnek. (Az abszurditást érzékeljük annak is, ahogy a varrógépet használják, bort töltenek, ruhákat válogatnak.)

A látvány

Az előadás címe a látványt kínálja önmag hoz kulcsnak. A vágy szarvai egy René Magritte-kép címe: két testetlen kék ruha néz rajta a semmivel szembe. A tengerparti nőalakok egyike, ha lennének testrészeik, a másik vállán nyugtatná a kezét. A kép hangulatilag s nem tematikailag kapcsolódik az előadáshoz. A vágyak hasonló enyészetbe húzó szépségéről beszél mindkettő.

Az előadás látványvilágnak megteremtésében döntő szerepe a színes, kortalanul romantikus, mai divatot időtlenné lényegítő női ruhák mellett a díszletnek van. A lenyíló dobozszínpad málló, szakadozott falai többféle színben pompáznak. Az enyészet borzongató szépsége, az elmúlás belső lényeggé egyszerűsödő riasztó esztétikuma árad belőlük. Mintha folytonos múlt idejű ünnep zajlana itt, amely éppoly visszahozhatatlannak bizonyul, mint a beteljesíthetetlen élet. Nem csak a mélyből, a csapóajtó alól előkerülő karácsonyfa utal erre, hanem a folytonos horizontális mozgásokat ellenpontozó vertikális kimozdulás is. A férfi a mélyből érkezik, és a magasba tartana. Épp a karácsonyt megidéző jelenetek alatt fellép a fotelba, és a mennyezet felé nyújtózik. De nincs módja, hogy kilépjen a szoba keretei közül, hogy átkerüljön a magasba. Ennek fényében válnak abszurddá a szobában zajló akciói. A transzcendenica számára is csak hiányként értelmeződik, a kényszerűen elmulasztott teljesség öngyötrő kísértéseként. Olyan ez az életen, mint szemölcs a testen. Addig csúfítja el, míg viselője bélyegként hordja.

A szöveg

Az előadás verbális anyaga is erről a kététékű, bomlasztó-teljesülő hiányról beszél. A szövegmontázs is azt jelzi, hogy nincs egyetlen nézőpont sem, amellyel hozzáférhető lenne a főszereplő élete. Fragmentumok hangoznak el, töredéktörténetek, asszociációs technikával egymás mellé illesztett tört párbeszédek, az azonosíthatatlan, folyton változó helyzetek miatt a semmiben lebegtetett féldialógusok. Ez nem hibája, hanem jellegzetessége a szövegmontázsnak. Nem áll össze belőle olyan történet - holott rengeteg apró, önmagában érdekes történet hallunk -, ami megfejtené, értelmezné mindazt, ami a főszereplővel az életében megesett. De a szövegtöredékekből mégiscsak fölsejlik valamiféle hangulati ív, gondolati folyamat, ami magyarázatul szolgál. Ugyanaz olvasható ki belőlük is, mint az enyészetbe záró, mégis a tágasságba nyíló szoba hangulatából, illetve a zaklatottnak ható, mégis átláthatóan ismerős mozdulatokból. A közelébe lehet jutni annak, ami elérhetetlen. Itt ez a szoba - konstatálja a féri mindazt, ami magába zárja őt, amelyből számára egyik irányba sem nyílik kiút. Szabad vagyok - kiáltja néhány perccel később, mint aki a tágasságba érkezett, holott meg se mozdult. Ez a szöveggel, mozgással, látvánnyal jelzett, lebegtetett tragikum, fájdalomba hajló játékosság az előad s egyik legfőbb értéke.

Ezt a groteszk hatását erősíti meg a szöveg és a színpadi helyzet viszonya is. A szöveggel összekapcsolódó vagy velük párhuzamosan zajló akciók nem illusztrálják a verbális réteget, mégis mintha a szöveg jelzései adnának értelmet a bizarr cselekvéseknek, amelyeket abszurddá minősítenek a felidézett történetek.

A szöveg a posztmodern játékot is felkínálja nézőknek. Az előadás alapját Kiphardt Alexander című regénye adja, melynek skizofrén főszereplője végül felgyújta magát. De ebből az egyedi történetből az általánosat erősíti meg az előadás, ezt segítik a sokfelől vett szövegek (Csehov, Jandl, Beckett-idézetek) is, amelyek mintha azt érzékeltetnék, hogy minden korban, mindenféle nyelveken ugyanaz a megnevezhetetlen, végigmesélhetetlen történet íródik. Aki felismeri az előadás szövegutalásait, gazdag, burjánzó vidéken találja magát. Koncentrációt, intellektuális nyitottságot igényel az Andaxínház új előadása. De aki kulcsot talál hozzá, az talán arra a nehezen megfogalmazható élményre ismer, amelyről Hamvas Béla így beszél: "A legnagyobb rejtély nem az, hogy az embert a véletlen valahová az anyag és csillagkozmosz közepébe hajította, hanem hogy ebben a fogságunkban önmagunkban olyan gondolatokat ébreszthetünk, amelyek elég hatalmasak ahhoz, hogy életünk semmiségét kétségbe vonjuk."
08. 08. 7. | Nyomtatás |